2018. május 1., kedd

Wass Albert - A viharról, ami időnként jön és elmegy


Wass Albert
A viharról, ami időnként jön és elmegy

 Figyelted, hogy kezdődik?
Egyszerre egészen csöndes lesz minden. Mintha a világ visszafojtaná a lélegzetét. Addig is csönd volt, de csak most veszed észre magát a csöndet. Pillája se rezdül a fáknak. Mozdulatlan a hegy és a völgy.
A levegő megáll fölötted, mintha ásítana.
Aztán egy pillangó repül át a rét fölött. Sietve röpül, szinte cifrázza a repülést. Csapong. Minden mozdulatán érzed, hogy siet. Siet.
Mintha egyszerre, zsúfoltan akarná még kiélvezni azt, hogy szállani tud és hogy színesen tarkák a szárnyai.
A fák is őt nézik Valamennyien. A füvek. A bokrok. A virágok.
Egy kis levél, valahol az egyik bükkfa tetején, odahajlik a társához és súg neki valamit. Egymásnak adják a hírt és egyszerre valamennyi levél susogni kezd, borzongva és titokzatosan, mint akik sötét babonáról tudnak. Megremegnek a fűszálak is. Minden virág ijedten felfigyel. Egy vércse sikoltva bevágódik a fák közé. Akkor már az ég alján ott láthatod a gomolygó felhőket is, ahogy feketén és iszonyú gyorsan közelítenek.
Valahol a szálasban fölnyög egy fa. Babonás reccsenések támadnak és fönt a hegyen meghallod a fenyvest zúgni.
Villámszagot érzel a szélben, ahogy arcodba csapódik. Reszketve meghajtja karcsú nyakát a kék harangvirág. Lent az erdő alatt lélekszakadva futni kezd a patak és rázza borzolt hajjal, eszeveszetten a vészkolompot.
Az ég kékje magosba menekül és haragos felhők futnak a világra. Fényüket vesztik a színek. Morddá sötétedik minden. És ekkor megjön a szél, az igazi.
Földig hajolnak előtte a hajlékony derekú fák. A büszkék, ropognak. A halál hidege végigcsúszik törzseken, virágokon, fűszálakon. Orrodban érzed, véredig hatol.
Már csattog a zápor. Dördülve meghasad a fellegek szája és kénköves lángok csapódnak az erdő testébe. Füvek és virágok halálra váltán lapulnak a földhöz. A föld remeg.
Ordító szörnyek nyargalnak láthatatlan pokol-lovakon, patkójuk nyomán szikrát vetnek a felhők. Zúgnak, ropognak a fák. Recsegve hasadnak a törzsek. Sikoltó bokrok kapaszkodnak tíz körmükkel a földbe. Gyökerek pattannak, nyög, jajgat, sikolt, átkozódik a világ, haldokló testek vonaglanak a földön, azt hiszed, ez a végítélet napja.
Aztán egyszerre vége van.
Csönd.
A felhők megszürkülnek.
Zsákmány után kujtorgó szélsuhancok csatangolják apjuk nyomát a völgyeken végig. Nyögés, sóhajtás hallatszik mindenütt. És már az eső esik. Mintha fönt valahol angyalok siratnák a megcsúfolt világot.
Láttad a vihart?
Olyan éppen, mint a háború.
Tudósok, akik a világ nagy titkainak mélyét kutatják, azt mondják: elektromos feszültségek egyenlítődnek ki a viharok által. Aztán beszélnek arról, hogy egyik helyen fölmelegszik a levegő, másik helyen lehűl. És ebből lesz a szél.
Ez mind igaz lehet. De ezeken kívül, mindezeknek a mélyén van még valami. A rontás. Ez a magja minden viharnak.
Hogyan védekezzék rontás ellen a fa? Legyen egészséges és erős. Gyökerét eressze be mélyen a földbe, minél mélyebbre. A föld jó kincsei mélyen fekszenek, mint a tiszta víz. Tiszta és jó erőket szívnak föl a mélybe nyúló gyökerek.
Ne bontson a fa széles koronát, mely alatt más fák senyvedni kényszerülnek. A nap nélkül nyomorgó növény keserű nedveket ereszt, melyeknek maró párája megmérgezi a levegőt és viharfelhőket támaszt.
Ne tűrjön foltot a levelein. Legyen a lombja tiszta és makulátlan, napfényben csillogó, üde. Fénytelen, gyönge levelek hamar gombásodnak, korán sárgulnak és lehullanak. Kevesebb napfényt szívnak föl, és az olyan fa rostjai elvesztik rugalmasságukat.
Legyen jó a madarakhoz, akik fészket építenek vagy menedéket keresnek ágai között. Szeresse a harmatot és tisztelje az esőt. Tudva, hogy minden, ami a magasból jő, és minden, ami a föld mélyéből őt, őérette van és jó.
És végül ne féljen az éjszakától, a téltől és attól, hogy az idő telik. Telik akkor is, ha fél.
Így él a fa. S ha mégis vihar jönne rá: hajtsa meg engedelmesen a fejét s ha kell, a derekát is. Ne reszkessen és ne átkozódjék, mert nem tehet arról, hogy van vihar. A vihar van. Nem csak légköri elektromosság, nem csak a hideg és meleg kiegyenlítődése okozza. Még csak nem is az erdők rossz párája egyedül. A vihar van. Babonás, sötét erők képezik a magját, mely ott lebeg mindenkor vékony pókfonálon a világ fölött.
Így a fa. És mit tehet az ember még ezen felül? Legyen becsületes, mert ember. Jóindulatú, tiszta és igaz. Szeresse a testvért, fában, virágban, állatban, emberben. Higgye Istent, akit nem láthat, mert hiszen a tenyerén mászkál. Ne félje a gonoszt, csak kerülje útjait.
Imádkozzék, ha viharba kerül, s dolgozzék, ha már elmúlt. Nem tehet ellene semmit. Vihar van. Háború van. Gonosz feszültségek, mérges kisugárzások, ördöngös szándékok babonája hozza. De az ember megáll benne, ha ember.
És vihar után, mikor már az est is elállt s az erdő nem nyög és nem sóhajtozik többé: frissebb a levegő, tisztább a lomb és zöldebb a fű. A föld puhább és a virágok színesebbek. Kisüt a nap is és valahonnét a pillangók újra előkerülnek.
Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet. Aztán kijavítja házát, bekeríti kertjét s az ekevasát belenyomja mélyen a felpuhult földbe.
Illatos a föld olyankor s jó gabona terem. Vetéskor már búg a vadgalamb is és aratásra kirepíti fiait.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése