2017. február 26., vasárnap

Indulni előre



Indulni előre 

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember még fiatalon,
készen állva a nagy útra,
azt gondolja,
az életről minden szükségest tud,
felkészült, mindent megtanult,
csak indulnia kell előre,
az útról térképpel a fejében,
azt kell majd hasznosítani,
a vagyont ügyesen befektetni,
de mire végére ér az útnak,
semmi sincs hasznosítani valója,
legvégül kiderül,
a tudás önmagában apró pénz volt,
nem volt elég a lényegre,
a lényeg megismerésére,
tőle messzebbre került,
mint ahogy az út elején volt,
félig sem ismerte meg a világot,
hogyan is ismerte volna,
mikor még saját magát se ismeri,
azt se tudja, mi, ami hasznára válik,
és mi az, ami ártalmára,
mi, ami jó neki,
ami az életét szebbé teszi,
mit kell messzire elkerülni,
az ember rossz mostohája önmagának,
akkor is, ha édes szüleje szeretne lenni,
pénzt ad, amikor szeretetre vágyik,
vagy ha csak figyelemre,
másra nincs ideje,
honnan is tudhatná,
mire van szüksége a világnak,
mikor magára se tud vigyázni,
mikor saját magát is szennyezi,
ha önmagát is megmérgezi,
hogy is tudná óvni a világ tisztaságát,
a világ szépségét, egészségét,
hogyan is vigyázna a rábízottra,
hogy is érezné a sajátjának,
mikor testét-lelkét se érzi annak,
mire van szüksége,
mitől lenne szép az élete,
még azt se tudja,
azért lehet, hogy útja során
oly sokat árt magának,
magának, és közben a világnak,
mert nem figyel eléggé se önmagára,
se a körülötte levő világra,
figyelem nélkül szeretni se tudja,
szeretet nélkül csak rossz mostohája
önmagának, és az egész világnak.

2009.október. 24.

Álmokban élik ...


Álmokban élik ...

Elcsendesedik az alkony,
színarany színekkel szétfolyik a végtelenben.
Az egész napi fáradtság lassan nyugalomra kél.
Megbolydulnak az otthonok,
ablakok mögött fények ébrednek.
A homályban csillagok gyúlnak
az ezüstös fényű Hold körül.
Elülnek a madarak, szél sem lebben,
nyugovóra tér a világ.
Álmokban élik az emberek, a természet
- az éjszakát -
a végtelen messzeségben.
Hogy a hajnal elhozza a lüktető életet,
az új napot.

Mit jelent az otthon



Mit jelent az otthon 

Tudod arra gondoltam,
„Azért vagyunk a világon,
hogy valahol otthon legyünk benne”,
igen, úgy lehet,
de mit jelent az, hogy otthon,
mi az, amiért az ember a világra érkezett,
lehet-e otthon egy épület,
vagy az ember talán
magában hordja az otthonát,
és ettől az otthona az,
ahol éppen tartózkodik,
mint házát a csiga,
viszi magával mindenhova,
akkor is, ha sokadalomban van,
ha egyedül, akkor is,
lehet otthonos a lakás,
otthonnak nem otthon,
azt be kell költöztetni,
ha nincs benne senki,
olyan, mint egy közönséges lakás,
otthon csak akkor lesz,
ha megérkezik belé a szeretet,
amit az ember útja során
magával hord,
bármerre is tart a világban,
ahol vele a szeretet, ott van az otthona,
egy kapcsolatba,
mint egy épülő házba
beköltözik az ember,
lehet bármennyire is ideális,
csillagok által megálmodott,
ha nincs benne a szeretet,
otthon nem lesz sohasem,
bármilyen erős is a jóakarat,
otthontalan,
a romboló feszültség megszületik,
 „Azért vagyunk a világon,
hogy valahol otthon legyünk benne”,
azért vagyunk a világon,
hogy szeressünk,
és ne feszültségben éljünk,
hogy a világban otthon legyünk.

2010.okt.23.

Halálig ölelésben ...



Halálig ölelésben …

Lelassult szívvel éljük mindennapjainkat,
fájdalmak és kínok béklyói között.
Már nincs mit megteremteni.
Halhatatlanná válnak az emlékek,
a szerelmek is távol úsznak
– halálig ölelésben.

Az évek messze sodródnak,
pislákoló gyertyalángnál
a viasz is csendben folttá olvad,
az emlékek hozzák vissza a múltat.
Álmatlan, nyugtalan éjszakák,
holdfényben úszó égbolt,
csillagok szikrája az ezüstös éjben,
lét és nemlét határa az álmokba esve.

A hajnal aranyhidat ereszt a reggelre.
Elszállnak belőle az éjszakai feszültségek.
Az égen színes felhők,
fényhidak ég és föld között.
Árnyak suhannak,
a titkok még mélyebbre hullnak.
A napsugár ragyogása és a trillázó,
vidám madarak egy kis örömet ad.

Mindennapi öröm forrása ...



Mindennapi öröm forrása ...

Tudod arra gondoltam,
amikor az ember
erre a világra lepottyan,
akkor lehetőségeket kap,
hálót, nem pedig halat,
forrását,
nem pedig folyóját
a mindennapi örömnek,
nem tányéron készen,
terülj-terülj asztalkámon,
hanem nagyon sok
apró picinyke forrást,
amit éberen kell őrizni,
egyre is, ha rátalál, óvni,
nehogy elzárja a sok,
a nem odavaló hordalék,
ha sikerül megőrizni,
az egy kifogyhatatlan örökség,
benne az örök ifjúság titka rejlik,
unokáinknak is érdemes továbbadni,
de nem csak ilyen
napsütötte forrás vár arra,
valaki végre megtalálja,
hanem a gondoknak,
a bajoknak is van forrása,
nem gondot,
bajt kapott az ember születéskor,
hanem lehetőséget a gondokra,
bizony ők vannak annyian,
hogy kiapadhatatlannak tűnnek,
ha akarja, ha nem,
beléjük botlik az ember,
s mert megoldani akarja őket,
mellettük lehorgonyzik, sátrat ver,
ahelyett, hogy amint lehet
tovább igyekezne,
talán azért, hogy az idő múlásával
egyre kevesebb az örömök forrása,
és egyre több a gond,
s mert az ember folyton
a gondok körül söpröget,
nem marad rá ideje,
és elapadni engedi
az öröm kincset érő forrásait.

2009. október. 23.

A napsugár simogat



A napsugár simogat


Lebbenő szellő a bokrokon,
Zöldülő fű a kertekben, mezőn
Zsenge az erdő minden levele,
Tavaszi virágok ezernyi színben,
Madárkoncert zeng a légben
Felhőfodrok vidáman kergetőznek,
Reggelente harmatcseppek pihennek,
A napsugár simogat – a tavaszba

2017. február 23., csütörtök

A lélek ...

A lélek ...


Eggyé nőve ...



Eggyé nőve ...

Tudod arra gondoltam,
úgy alakult ebben a mi világunkban,
az ember úgy formálja önmagának,
hogy mindent előre megtervez,
és hogy a terv sikere biztos legyen,
sok mesterséges dolgot iktat be,
ami természetes, egyre kevesebb,
az ember eltervezi,
azokat a dolgokat összegyűjti,
ami a legjobb elképzelése szerint,
az eredetinél jobbat akar kihozni,
talán már az Isten se ismerne rá,
az általa teremtett világára,
hiába, hogy sorra vallja a kudarcot,
az ember csak nem enged belőle,
talán még észre is veszi,
csak nem akarja elhinni,
az elképzelésére nem minden hajlik,
nem minden illik össze,
amit összeillőnek szeretne,
sokszor torzszülött lesz
abból, amit egészségesnek képzel,
a kapcsolatait is erőltetve alakítja,
tervei szerint formálja,
az egyetlen cél, neki legyen jó,
a telepített fák szétválaszthatók,
ha az egyik a másikat elnyomja,
de amikor két fa tervtelenül összeölelkezik,
mikor észrevétlen fonódnak egymásba a gyökereik,
ha az a két fa önkéntelen eggyé nő össze,
azt már széjjelválasztani senki se képes,
összenő úgy, hogy közben
mindkettő megmarad önmagának.

2009. október 22.

Ablakomban ...



Ablakomban …




Bíborszínekben ég az alkony,
Még sajognak a nappal kínjai,
De elcsendesednek a fájdalmak
*
Fotódról mesél aranyló szemed,
Visszahozza az eltévedt fényeket,
Visszatér hozzám kóborló lelked
*
Ablakomban ezüst holdfény reszket,
Csillagok gyúlnak az éjszakában,
Az álomvilágban együtt vagy velem,
Csöndünkbe rejtőznek az emlékek

Silány árú



 Silány árú

Tudod arra gondoltam,
hogy mint az árus a piacon,
aki kereskedőnek rossz,
aki a vevőt nézi bolondnak,
aki a szép piros, mosolygós,
fényezett almát teszi a kirakatba,
ami a kosárba kerül, silányabb sokkal,
a valódi áru a kirakatot meg se közelíti,
a vevőnek bosszúságot, csalódást okozva,
aki azután őt messzire elkerüli,
az ilyen kereskedő magára marad végül,
mint a piacon almát az árus,
sokszor az ember önmagát is árulja,
teszi önmagából a jót a kirakatba,
jól elrejtve a rosszat,
vagy a kevésbé jót,
a vevőnek a szemfényvesztéssel
biztos csalódást okozva,
talán, mert nem bízik a saját árujában,
pedig az okos árus,
(ki csalódást nem akar okozni,
aki a vevőjét szeretné megtartani)
tiszta lappal dolgozik,
a romlottat a szemétbe hajítja,
az apró, a kis hibás,
ami azért még nem rossz,
elmegy a többi közt,
semmit nem rejteget, mert a csalás,
előbb, vagy utóbb, kiderül,
meghozva a végső kiábrándulást,
a vevő, ha akar almát,
ha azt választja,
a hibát még megbocsátja,
de ha becsapják,
azt nagyon nem szereti,
az üzlet táját is messzire kerüli.

2010. okt. 21.

A végtelenbe hull



A végtelenbe hull …




Kinek sosem fájt a szíve,
Szárnyaljon messze
sorsvonatán a világ felett.

Ismét homályba öltözik a táj,
Nem ragyog most a fény, a sugár,
Tova (messze) tűntek már a csodák.

A téli hideg téged elvitt,
Én még itt vagyok, itt
Az idő úgy elillant fölöttünk,
mint a pillanat.

Az idő is hirtelen elrepül,
Lelkünkre szomorú bánat ül.
Fáj, éget, lehull: a szó elnémul,
Az álom a végtelenbe hull.