Az életet széppé tenni
Tudod arra gondoltam,
mielőtt befejeződik a
földi pályafutás,
előtte, az életben
bekövetkezik sok kis halál,
dolgok, amikre a sors
kérdés nélkül kitette
a végső pontot,
amin változtatni
lehetetlen,
az a virág elhervadt,
újjá éleszteni csak
az Isten lenne képes…
de, mint aki nem
tudja belátni a távolságot,
az ember mégis
ott dörömböl a nem
létező bejáraton,
ahonnan csak kifelé
út volt,
vagy talán számára
sohase volt az az
ajtó nyitva…
az ember már azzá
lesz akkor,
akinek egy része
halott,
de míg él, rengeteg
lehetősége maradt,
a dörömbölés úgyis
hiába,
ha ott van az a végső
pont...
nem születhetett
valaki északon,
ha délen látta meg a
napvilágot…
amikor virágot ültet,
a
megváltoztathatatlannak az emlékére ülteti,
önmagában a nincset
próbálja tartósítani,
ahelyett, hogy az
örömért,
és nem a bánat
megőrzésén fáradozna,
el nehezen fogadja,
hogy most már örökre
része
a változtathatatlan
hiány,
küzdenie kár
ellene,
róla tudni sem akar,
hogy még annyi szép
virágoskert van,
hogy sok-sok halál
után
a rózsa ősszel is,
neki is virágozhat,
hogy a hiánnyal
együtt kellene
az életet
a
lehetőségekhez képest
széppé tenni,
a nyitott ajtó annyi,
ahol nem kell
dörömbölni,
csak belépni,
és a hiányos életet
újabb,
a régit nem
helyettesíthető,
de mégis csak szép,
szomorúan szép
más virágokkal
ékesíteni.
2011. november 03.
