Szeretett táj, szeretett társ ...
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember
útján a boldogságnak
sokszor indul el,
de meg kevésszer
érkezik,
talán, mert az
ismeretlenről
vannak elképzelései
jó előre,
amihez ragaszkodik,
és a váratlan
különbözőséggel
nem tud mit kezdeni,
tehetetlenül,
kezét tördelve
álldogál,
úgy érzi, rútul
becsapták,
pedig amit elérni
szeretett volna,
csak a képzeletében
élt,
először még örül,
amikor egy virágzó,
illatozó rétre ér,
ahol még boldog is,
mégse azt mondja, jó
nekünk itt,
lesz, ami lesz,
építsünk három
sátrat,
maradjon minden így,
ilyen tökéletesen,
hanem,
mint ki örökre
maradni akar,
lakóparkot épít,
kivág sok fát,
megváltoztatja
boldogsága színterét,
csalódik, mikor
kiderül,
fáradságos munkája
révén
a környezet teljesen
átalakul,
rá se ismerni az
eredetire,
a mókus már nem
szaladgál,
a rigó messze kerüli
a tájat,
a kilátás se olyan,
mint abban az első
pillanatban,
szeretett táj,
szeretett társ,
az ember mindkettővel
azt teszi,
megváltoztatja,
saját elképzelésére
formálja,
talán,
mert valójában nem
arra vágyik,
ami a táj, ami a
másik ember
szeretetre méltó,
természetes
természete,
hanem, amit az út
elején,
biztonságra vágyva
önmagának elképzelt.
2010. május 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése