Mire megöregszünk ...
Tudod arra gondoltam,
mire az ember
megöregszik,
kiábrándul
a sokáig szerelmetes
világból,
addigra bölcsen
megtanulja,
hogy az oly nagyon
vágyott jót
rendre felváltja a
félelmetes rossz,
hogy a sötét követi a
világosságot,
hogy nem minden az,
aminek látszik,
hogy amit meg lehet
szerezni,
azt el is lehet
veszíteni,
és hogy amit
elveszíteni lehet,
nem nagy kár azért …
mindenben
csalódik
mikorra
minden beteljesült
vágya
érdektelenségbe fúl,
akkor már csak arra
vágyik,
legyen valaki, aki őt
szereti,
legyen az bárki…
és talán ez lesz az
utolsó csalódása,
ha teljesül is a
vágya,
szeretet nélkül
szeretve lenni olyan,
mint mikor valaki
felé segítségül
egy kéz nyúl,
de megragadnia
nincsen mivel ,
kéz az is, de nem a
saját…
ha másé, a szeretet
is
csak ideig-óráig
segíthet,
ha belül üresség van,
ha lakó nincsen,
akkor a felé tárt
segítségbe
kapaszkodni nincs
mivel...
talán idővel arra is
rájön az ember,
ha csak szeretik, az
valami,
de kevés, a tátongó
űrt,
a hiányt az se tölti
ki,
azon az ürességen
egyedül a benne lévő,
a saját szeretet
segíthet,
az mindig „kéznél”
van,
azt nem csak tudja,
hogy van, de érzi is,
sokszor iszonyatosan
fájdalmas,
mégis jó,
hogy nem csak a helye
sajog,
de van ott valami,
ami a tátongó űrt
betölti.
2011. május 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése