A horizont arany szeme
…
A horizont ragyogó szeme a Nap, az éjszakai szem a hold, bár
ő is a Naptól kapja fényét.
A felgyúló csillagok
millió szeplők az égbolt óceánján.
A szem aranyban
ragyog, orcáját aranysugarak fényesítik. Időnként tüllfátyolként takarják a
kúszó fellegek, csíkozva színárnyalatokban az égboltot. A végtelen kincsei,
ékszerei. Néha féktelen, vad viharok szónokai, a természet hírnökei.
Mikor a hajnalokban a
kelő Nap bearanyozza a horizontot, tündéri fény csillogtatja a mennybolt
orcáját, igazgyöngyszemekként a folyókat, a természetet.
Lelkünk száll a
végtelenben és egyesül az örök szeretet tengerén.
Az én lelkem mindig
Nálad jár. Mélyen, puha fészek van szívemben és örök lakója Te vagy. Szívem
körül, lelkem mélyéig hatolva mesél a táj, az emlék csöndes magányomban
érthetetlen érzés, és mindez érthetetlen világ számomra.
Bárhol járok, bármit
nézek, mélyen bennem suttog a csönd, mely sokszor feszíti szívemet.
Az érzés ringat és
sodor, a végtelen mélységbe látok lázas zavartsággal.
Vándorlok az emlékeim
útján, a pillanatokra gondolva, reménykedve a jövendőben, mindez nekem Teérted,
mindez Temiattad.
Hajnalcsillagomként tündökölsz az érzelmek lélektengeréből.
Kóborlásaim véget érvén, utam hazatalált Hozzád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése