2017. július 23., vasárnap

A lelkek ölelő szeretetében



A lelkek ölelő szeretetében

 

Árnyak suhannak a kert felett
Az alkony ránk borul szelíden
Lelkeink vándorútra kelnek
A titkok csendje finoman átölel
A szívekben rügyeznek az érzések
Barátságban, szerelemben
A lelkek ölelő szeretetében
Az elmúlás szálló zenéjében

A szerelem



A szerelem

Tudod, arra gondoltam,
a bennünket körülvevő világban
szinte lehetetlen élni belső békében,
belső harmóniában,
hogyan is lehetne,
mikor annyi a kívülről jövő vihar,
van, ki mindig csak szeretetet vet,
más pedig abból arat gyűlöletet,
hogyan lehetne boldog az ember,
mikor kemény elutasító fal,
és kemény meg nem értés veszi körül,
mikor valaki szeretetből a lelkét kiteszi,
a többiek pedig az ajtót csapják rá,
talán a boldogok se tudják, mitől boldogok,
miért nem fáj nekik, ha szeretetet adnak,
és mocskolódás érte a fizetségük,
vagy más világ van körülöttük?
talán nem a világ más,
csak ők viszonyulnak másképp a világhoz,
csak a pofonokat fogadják másképpen,
elég nekik a tudat,
hogy amit tesznek, szeretetből tesznek,
mert tudják, a többi nem számít,
mit számít ahhoz képest
a világ meg nem értő vaksi szeme,
az, hogy mit gondol a világ,
talán, ők a boldogok,
mindig csak annyit tesznek,
amennyit a szívük kikövetel,
s mert kiköveteli a szívük,
sohasem szívességet tesznek,
ezért hálát sem várhatnak,
hogy is várhatnának a belső kényszerért,
annyit mosolyognak,
amennyit szeretetből mosolyognak,
annyit dolgoznak,
amennyit szeretetből dolgoznak,
annyiszor ölelnek,
ahányszor a szeretet követeli tőlük,
talán kevesebb lesz a barátjuk,
kevesebb a pénzük,
kevesebb a szerelmük,
de hát hogy lehet kevés pénzből boldogulni,
és hogyan lehet szeretettel sok pénzt keresni,
hogyan lehet szeretetben élni,
mikor minden a szeretet ellenében történik,
amíg meg nem változik a világ,
és a világ nem fog megváltozni,
a világ ilyen marad, míg világ marad,
de ők, a boldogok már biztosan tudják,
nem fontos semmi más,
hogy ami túl van a szereteten,
az a pénz szükségtelen,
az a barát nem igazi barát,
az a szerelem nem szerelem,
az már nem fontos egyáltalán,
az egyszer úgyis a szemétbe kerül.

2009. május 25.

Ha te is akarnád



Ha te is akarnád




Lennék hegyeknek, égnek és
földnek szelleme és barátja.
Lennék telihold ragyogó udvara
az éjszakák vándorcsillaga.

Lennék minden évben új virágzás,
tél után megújuló tavasz.
Lennék leveleknek éltető fénye,
fáknak bimbózó rügye és virága.

Lennék turbékoló vadgalamb,
s madarak elhullajtott tolla.
Lennék ragyogó, forró, napsütötte nyár,
lebukó nap leeresztett függönye.

Lennék lombokat rengető, simogató szél,
magokat elszóró, szeles őszi nap.
Lennék fáról potyogó őszi bíborlevél,
októberi égbolton kergetőző felhő.

Lennék hópelyheket ringató fehér tél
a hófelhőket szemem mögé vésném.
Lennék meghosszabbodó árny,
elfáradt vándorok pihentető ágya.

Lennék a föld alól is ragyogó gyémánt,
vizednek íze, kenyeredben a só.
Lennék emberi szíveknek szeretetet adó,
mindened lennék, ha te is akarnád.

Az ember egy könyv



Az ember egy könyv

Tudod arra gondoltam,
hogy olyan az ember,
mint egy könyv, ami nagyon értékes,
aminek a borítója, és a lapjai a teste,
a mondanivalója, a lényege,
amiért a könyv megszületett,
maga a megfejtésre váró titok,
a lélek,
a könyvet végig kell olvasni,
anélkül nem lehet megérteni,
hogy az ember eljusson
a belé rejtett tudáshoz,
csak úgy átlapozni sem érdemes,
fel kell dolgozni ami van benne,
laponként lehet továbbjutni,
mind közelebb az isteni tudáshoz,
a lényeg ott van a könyvben,
de fontos rész a hordozója,
rá legalább annyira szükség van,
mert ha idő előtt megy tönkre,
ha a lapjai kitépődnek,
olvashatatlanná, értelmetlenné lesznek,
hiába a hatalmas tudás,
ha olvasatlanul lesz a tűz martalékává,
az út a lélek harmóniájához
a testen keresztül vezet,
vigyázni kell rá, őrizni szeretettel,
ha a borítónak baja is lesz,
még nem nagy baj,
de meg kell óvni a lapokat,
hogy az utolsó oldalig
el lehessen jutni,
ha nem óvja a könyvet az ember,
ha még árt is neki,
ha mindenféle pusztító méreggel kezeli,
ha szétesnek,
végül darabokra hullnak a sejtjei,
akkor többé nem tud tájékozódni,
akkor joggal mondják rá,
hogy öreg, és haszontalan,
talán még tartják,
mint valami ódon régiséget,
amit használni semmire se lehet,
az a pár szó, ami belőle kiolvasható,
önmagában értelmetlen,
ész nélkül, rongyos,
olvashatatlan papírba csomagolva
a lélek,
vagyis az Isten sem segíthet rajta.

2009. május 24.

Fátyolosan ébred ...



Fátyolosan ébred ...

Fátyolosan ébred a hajnal,
madárdal zeng a csalitban.
Csupa muzsika a tópart,
a víz játékosan ringat.
Körötte zsong a mező,
szellő ringatja a lombokat
Szívemben dallamok szárnyalnak

A távolság



A távolság 



Tudod, arra gondoltam,
hogyan lehetséges, hogy két ember,
aki látni is kevésszer látta egymást,
akik teljesen más irányból érkeztek,
máshol, másmilyen volt a gyökerük,
mégis, mint akik magukat
a Földből kiszakították,
hogy távolról indulva megtalálják egymást,
hogy azután mégis elválassza őket hét határ,
hogyan lehetséges,
hogy nem koptatja a távolság,
hanem még erősíti is az összetartozást,
hogy az idő múlásával sem múlik
a szónak eggyé kovácsoló ereje,
hogy nem fárad ki, nem adja fel,
pedig a távolság akkora,
és egyszer minden megbeszélhető elfogy,
ahogy a távolsággal az már lenni szokott,
hogyan lehet, hogy az érzés,
minden nap új,
friss levegőhöz jutva tovább él,
talán, mert ez a valóság,
csak ez a valóságos összetartozás,
amit az ember sokszor téveszt a mulandóval,
ez nem a szépség,
és a jóság erősítette kapocs,
mert utánpótlás nem lévén
egyszer minden vége tér,
talán csak a valóság örök,
a valóság, mikor az ember önkéntelen
odahúzódik egy idegenhez,
a másiktól akaratlanul is távolodik,
nem, mert az egyik szimpatikus,
a másik meg nem az,
mert talán észre sem veszi,
se a közeledést,
se a távolodást,
hanem, mert a valóság nem a fény,
hanem az elektromosság,
nem a szó, hanem a gondolat,
nem csinálja az ember a valóságot,
hanem az ott van mindenben,
a szélben, a vízben, a levegőben,
a gyertya leég, a tűz megmarad,
a történések felejthetők,
csak az nem, mikor önkéntelenül
közeledik az ember másikhoz,
Közeledni nem felejt el,
az önkéntelent nem,
csak az akaratlagost lehet befolyásolni,
a mulandót,
a valóságos az van,
nem alakíthat rajta se a távolság,
se az ember,
se pedig a múló idő.

2009. május 23.

A fények téged hoznak el ...



A fények Téged hoznak el…

Ültél már esti csendben vízparton? Mikor a lemenő Nap és a felbukkanó hold fényét visszaveri a víztükör? A part menti fákat öleli csendesen, zöld – arany lombokon át csillogva játszik a fény, lengedeznek az ágak táncolva. Selymes érzéseket varázsol szívedbe, titkokat rejt, titkokat sugdos. Zsibonganak a madarak, beszélgetnek egymással. Ég és Föld között varázslatok lebegnek, ragyognak a fények. Fűszeres illatár lengedez a légben, keveredve a víz illatával. Színvarázslatot terít a virágáradat, méhek és darazsak gyűjtik döngicsélve az édes, mámoros nektárt. Szivárványszínű pillangók, ezüstösen ragyogó szitakötők járják könnyed táncukat a víz felett. Fürtös fellegek úsznak az égbolton, színesre festve a látóhatárt. Szemed beissza a ragyogó csodát, lelked lebeg a végtelenben, ölelve az emlékek, emlékeid folyamát. Vonz a múlt, szíved keresi a régi emlékeket, míg lelked mélyét kutatod. Szárnyalva fel-felröppensz a sorsod horizontjára. Lágyan ölelő dallamokban üzennek az érzések, finom fények ölelik a partot. Állj ki ebbe a fénybe, hogy átjárja testedet, lelkedet a remény, fájó sorsod felett! A part menti kavicsok között ezüstösen hullámzik a víz, csillagok hunyorognak a mélybársony égbolton. Szárnyaló lelked fénysugarakat ont, sóhajtva szállunk ezekben a varázslatokban. Dallamokat susog az enyhe szél, lágy akkordok az éjszakában, ebben a szépségben, belebújva az érzésekbe. Milyen egyszerű és elérhető a boldogság. Tökéletes hangulat a merengéshez, életed, sorsod vonalán. Ezüstcsengők csilingelnek, vagy szürke, monoton zene kíséri utadat.
A fények felé dalolva ragyogj! Szeretetsugarak szálljanak szívedből.
*
Nappal a fénysugár magában hordoz
Az esti fények Téged hoznak el a gondolataimban, az álmaimban.
Tárd tágra ragyogó két szemed
Lelkedből szárnyaljanak a dallamok
A távolból érzéseink a szeretetben így ölelkezzenek.

A gyógyító szeretet



A gyógyító szeretet 

Tudod arra gondoltam,
azt mondják,
hinni kell az emberben,
szeretni kell az embert,
de csak az csalódik, aki hisz,
és az emberben lehet legjobban csalódni,
szeretni se könnyű a az önző, gyarló,
a sokszor nagyon gonosz ember
emberhívőket is kiábrándít,
a férges gyümölcsű fát
nem lehet szeretni,
nem érdemes abban hinni, bízni,
majd csak megjavul egyszer,
megjavul,
és hibátlan gyümölcsöt terem,
hinni benne,
szeretni őt nem igazán lehet,
ahogy meggyógyítani se lehet
minden fát egynek,
csak megérteni,
hogyan jutott idáig,
mitől lett ennyire élvezhetetlen,
ennyire haszontalan azért lett,
mert nem óvták gondos,
szerető kezekkel,
a hiánytól gyengült le,
az ellenálló képességét veszítette el,
nem rossz,
csak épp haldoklik,
nem gyűlöletre, gyógyításra szorul,
gyümölcséről ismerni meg a fát,
de a beteg fáé
szinte felismerhetetlen,
gyümölcséről ismerni meg az embert,
aki annyi csalódást okozott
abban nem könnyű hinni,
akit, ha szeretni nem is,
megérteni azért lehet,
nem lehet mindenkit szeretni,
de talán könnyebb elviselni
azzal a tudattal,
nem örömében lett rossz szegény,
nem hozzá tartozik a rosszaság
nem része,
csak hozzánőtt az idők során,
mint csigához a csigaház,
ha értené,
ha megértené ember az embert,
hogy a rosszaságnak
szeretetlenség az okozója,
akkor soha se csalódna,
talán hinni lehet abban,
mint ahogy a víz,
az egészséges tiszta,
egyszer talán eljut mindenhova,
akkor majd mindenki jó lesz,
de addig türelmesen várni kell
azokra,
akik a sorban hátrébb állnak,
hogy ők is hozzájussanak
a megváltó gyógyszerhez,
a gyógyító szeretethez.

2009. május 23

2017. július 17., hétfő

Szívemmel érinteném



Szívemmel érinteném

Közellé lesznek a távolok
Az ég csatornáiból is könny csorog
Az álom is ólomlábakon jár
A fények árnyakat sodornak már
Ott, ahol elbújik a fény,
A csillagok között sincs már remény
Nézem az eget, tartanám a sugarakat
Reszkető kezemmel görcsösen,
szívemmel érinteném

Különös lehetne ...



Különös lehetne ...

Tudod arra gondoltam,
különös lehetne a világ,
ha a lélek venné át az irányítást
az anyag,
vagyis a testünk fölött,
ha ő diktálna,
magasra emelné a gondolatot,
akkor szabad lenne
minden rabtartó korláttól,
szabad lenne a hazugságtól,
minden hamis alázatosságtól,
az általa diktált gondolat
öltené magára a szóruhát,
amitől különös ragyogást kapna,
először a test tiltakozna,
nagy úr a megszokás,
ha az útja pokolba vezet is
ragaszkodik hozzá az ember,
de akkor a lélek, nem durván,
de határozott eréllyel szólna rá,
ne tovább, uralmon voltál soká,
engedtem, tettél, amit akartál,
hálából kalodába zártál,
csak nélkülem döntöttél,
de most vészhelyzet van,
ez már nem játék,
most én mondom, hogyan tovább,
ha így lenne,
attól kezdve az ember csak azt,
és annyit mondana, amit,
amennyit ő diktál,
azt cselekedné, amire a lélek kéri,
talán csendesebb,
szűkszavúbb lenne a világ,
amikor szólna, egészen másképp,
teljesen másról beszélne,
talán nagy lenne a tiltakozás,
lázadna a rosszhoz szokás,
de egy nagy ölelésnél rádöbbenne,
hogy sokkal jobb,
sokkal szebb együtt a lélekkel,
idővel a rosszindulat megszűnne,
az irigység is feledésbe kerülne,
a nem, nem, az igen, igen lenne,
ha rábíznák a döntést a lélekre
ő ismerné azt, hogy elég,
csakis a szeretet korlátozna,
miközben szabadon áramolna.

2009. május 22.

2017. július 16., vasárnap

Gombolyítom sorsom fonalát ...



Gombolyítom sorsom fonalát ...

Az ablakon átszűrődik a holdfény,
Áll a háztető felett ezüst udvarában
Felhőfoszlányokat sodor a szél,
Közöttük elbujdokoltak a csillagok
Homályos fénnyel a szívemben
Gombolyítom sorsom fonalát,
Lelkem az emlékek útján szárnyal,
Két szemembe könnyeket csal





Embermesék



Embermesék

Tudod arra gondoltam,
az élet tele van jobbnál jobb,
tanulságosnál tanulságosabb
figyelemre méltó tantörténetekkel,
az állatmesékhez hasonlóan
embermesék is vannak,
különbség csak annyi,
az egyik állatról szól az embernek,
a másik pedig emberről mesél
az embernek,
kitalálja okosan az egyiket,
a másikat
emberöltőkön keresztül éli,
a kettő abban hasonlít,
hogy egyikből se tanul az ember,
pedig sokat megtudhatna,
talán az élete szebb és jobb volna,
ha tanulságot vonna,
de nem tanul az ember soha,
ugyanazokat a hibákat követi,
miket évezredek óta mindenki,
miért is lenne ő más, mint a többi,
csak hogy nagy a tét,
megérné egy kis figyelmesség,
a hibákba a lélek pusztul bele,
vagy ki tudja hová lesz,
mert biztosan volt az embernek,
hiszen a csecsemőnek még
láthatóan ragyog a szemében,
talán az első szülöttek jogát,
a lelkesekét adja egy tál lencséért,
hogy kinek? tán az ördögnek,
vagyis hát nem kell az senkinek,
a sajátjával sem tud mit kezdeni,
de az bizonyos, hogy a lélek
kézen közön eltűnik,
ahogy fejét lehorgasztva túrja a földet,
ahogy verejtékezve keresi a betevőt,
a lélektelenség messziről meglátszik,
talán, mert nincs rajta az apai áldás,
valamikor volt az embernek valamije,
valami irigylésre méltója,
amiért kiérdemelte
az egész élővilág tiszteletét,
ami biztos jövőt ígért,
de elpocsékolta türelmetlenségében,
és most, mint egy ház, ami kiégett,
csak áll üresen,
de talán, ha nincs is áldás rajta,
kitagadva nincsen,
az üres kamra még megtelhet,
még visszaszerezhető,
ami tulajdonképpen el se adható,
még feltámadhat a lélek,
ha találkozik az igaz szeretettel.

2009. május 21.

Háromsorosak



Háromsorosak

Fülledt nyári csend,
a kert ölén virágillat leng,
a lomb árnyakat lebbent
*
galambok suhanó röpte,
ezüst fény szárnyaikon,
a kéken virító égbolt alatt
*
mély szemek ragyognak
sötét árnyak mélyéről,
vágyakozó, remegő szívemre
*
a horizonton csillagsátor
lágy fények az éjszakában
messze elkerül az álom

Álom ... lélek ...

Álom ... lélek ...