2017. május 4., csütörtök

Wass Albert - Sárga pillangó



Wass Albert
Sárga pillangó

Az idegen ott lakott a város végén, az utolsó barakkban. Rozoga deszkabódéja előtt ott haladt el az út. Gépkocsik dübörögtek rajta, lovak patkója csattogott, gyalogjárók siettek ismeretlen célok felé. Olyan volt az út, mint egy lázas, szürke folyam. S mellette a deszkabódé, mint egy gazdátlan hajóroncs, amit partra vetett valamikor a víz. S most ott hever, kívül az életen, és kívül az időn, s éjszakánként az elmúlás támaszkodik hozzá, mikor megolvassa a tovasietők lábnyomát.
Ott lakott az idegen. A szürke deszkafal s az útszéli sánc között maradt nehány lábnyi hely, azt fölásta még az őszön, s mikor a tavasz fölszárította a rögöket, s a föld illatát látni lehetett, ahogy ott remegett a langyos levegőben, beültette azt a kis darab eleven földet messziről hozott gumókkal, ismeretlen virágok magjaival, s az emberek, akik sietve haladtak el az úton, csodálkozva látták a rozoga bódé előtt ég felé szökkenni karcsú növények szárát, soha nem látott színű virágokat, egy talpalatnyi folt különös, idegen életet.
Egy délután – úgy május vége lehetett – ott állt az idegen a rozoga deszkafalnak támaszkodva. Szemével végigsimogatta a virágokat, és arra gondolt: gumóikat még otthoni föld hízlalta, otthoni napfény érlelte magjukat, de most el fognak pusztulni, nyom nélkül és magtalanul az idegen földben, mert színes nyelvöket nem érti senki.
Ahogy ott állt kókadtan és szomorúan, egyszerre csak meglátott egy sárga pillangót a virágok fölött.
"Hazai pillangó! – ömlött keresztül szívén a meleg. – Sárga tavaszi pillangó! Hát idáig jöttél utánam? Hát megtaláltál itt is?"
És eszébe jutott az otthoni ház és az otthoni kert és az otthoni május sok-sok drága pillangója, és a szeme megtelt könnyel.
Ugyanakkor egy kopott, öreg házaspár sétált ki a városból, fölkeresni a mezőkön a régi tavaszt, s mert nem bírta már tovább a lábok, leültek az út gyepes martjára, éppen a deszkabódéval szemben. Fáradtak voltak, és szomorúak, mert bár az ő nyelvükön beszélt a város, mégsem tudott otthonuk lenni, s a tavasz, ami körülöttük zsongott, nem az ő tavaszuk volt már, nem az a régi tavasz. Tört fényű szemeikkel pislogva nézték a zöld vetéseket, az útszéli fákat, s tekintetük megakadt a kis virágoskerten a bódé előtt.
– Nézd csak – mondta az öregember –, milyen furcsa virágok!
– Sohasem láttam ilyeneket – csóválta meg fejét az anyóka. – Idegen virágok.
Az ember ott mellettük is idegen kell legyen. Sok idegen van ma mindenütt.
És akkor meglátták a sárga pillangót az idegen virágokon.
– Nézd! Nézd! – mondották lelkendezve egymásnak, és apró kis kacagások bugyborékoltak ki fogatlan szájukon. – A pomerni pillangó! A mi pillangónk! Hogy is jöhetett el ilyen messzire! Szép, szép hazai pillangó!
És a tavasz egyszerre tavasszá lett körülöttük, s az emlékezések súlya könnyeket préselt ki a szívükből.
De ugyanakkor egy városbeli gyáros robogott el arra az autóján, zavaros gondoktól kábult fejjel, és nem látott meg semmit a tavaszból, csak a szürke úttestet látta maga előtt, mely közelebb viszi az ismeretlen célhoz. De mellette ült a felesége, és az asszony egyszerre csak kinyújtotta a kezét, és kacagva kiáltotta:
– Heinz, nézd! A sárga pillangó! Ott, ott! – A fék csikorgott, a gyáros megállította az autót. – Emlékszel – mondta az asszony lágy és kissé fátyolos hangon –, mikor gyerekek voltunk, ez itt még mind rét volt. Ide jártunk ki játszani. Mennyi ilyen sárga pillangó volt itt akkor! Nézd, Heinz, ez az egy még megmaradt belőlük!…
Ültek a nagy, poros gépkocsiban, és nem látták sem az ócska deszkabódét, sem a szomorú idegen embert a bódé mellett, sem a két öreget az út szélén, csak egy sárga pillangót láttak, és a sárga pillangó mögött egy régi, virágos rétet nevető gyermekekkel.
Két kerékpár jött suhanva az útszélen. Egy fiú és egy leány.
– Nézd csak! – kiáltott föl a leány. – Az első sárga pillangó! Megjött a tavasz!
Abban a pillanatban a pillangó lebbent egyet játékosan a virágok fölött, és szállni kezdett fölfele. Magosra, egyre magosabbra, bele az illatos, tiszta májusi levegő kék végtelenjébe. S könnyű, sárga szárnyán hét szempár sugarát vitte magával, hét szempár sugarán át hét emberi szív meleg dobbanását, föl a magosba, talán az Úristenhez éppen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése