Fények, könnyek,
magány ...
Táncolnak szemed
előtt, - játszanak veled a fények. Szíved összeszorul, amikor eltűnik előled.
Magányos vagy. A fájdalom a szívedbe mar. Szemedből forrón égető könnyek
folynak.
A csend körülölel.
Visszhangzó melódiák a szívedben.
Mennyi kincset kaptál
életed során. A szerető, szülői kezet, melyek már az égi végtelenből simogatnak
és vezetnek utadon. Sokszor fáj az élet.
Bánatkönnyek égetik arcodat a hiány fájdalmában.
Állsz egy-egy emlék
előtt: fájdalmasan gondolva árnyak és fények között: a gyerekkorra. Megsajnálva,
öledbe emelve sírtál egy árva cica, vagy elveszett kiskutya miatt. Sírtál, ha
bukdácsolásaid vérző sebeket okoztak. Sírva szaladtál mamád ölébe, hogy
szeretetével letörölje könnyeidet, mosolyt fakasszon arcodra. Zsebkendődet
vizesre áztattad egy-egy romantikus könyv olvasása, vagy film nézése közben.
Hőseikkel azonosultál.
Eszedbe jutnak
utazásaid életed országútján. Újra és újra rácsodálkozol a természet
szépségeire. Az emlékek megmozdulnak benned.
Beléd olvadnak az
elmúlt pillanatok, a fájó gondolatok. Szíved megkérgesedett, hajad is ezüstösen
csillog, de a magány pillanatai ma is könnyeket csalnak fáradt szemeidre,
homályos fátylat borítanak a romantikus emlékek hatására, - magányos estéidre, éjszakáidra.
Ezek már a magány
könnyei.
Gyertyák lángjai
lobbannak, mécsesfények kísérnek, míg egyszer csak talán a te sírodon, a te
emlékedre gyúlnak a fények – virágok között – vagy egy asztalon – a
gyertyatartóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése