Mindenen finomítva
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember finomít
mindenen,
és ezt megtenni csak
úgy képes,
ha kidobja,
vagy az állatoknak
adja
a nagyon fontosat,
a legfontosabb
részeket…
magának megtartja
a tartalmatlant,
az üres kalóriát,
a színét, ízét,
illatát,
a lényegét
veszítetteket…
így tesz mindennel
szinte,
ami akad a keze
ügyébe,
talán, mert így
divatos,
a búzának az életet
adó felét
kihajítja,
mint feleslegest,
fogyasztja hófehérre
varázsolva,
karcmentessé téve,
megfosztva
életfontosságú tartalmától…
mikor az ember
finomít,
talán épp a divatnak
hódol,
s közben a
jellegzetességét
veszi el mindennek,
nem szereti az
igazit,
ami a finomítotthoz
képest,
de csak hozzá képest,
karcol,
mindent hasonlóvá
tesz mindenre,
és hogy ne legyen
egyhangú annyira,
színezi, és
illatosítja,
anélkül számára a
málna
sem eléggé málna,
ha a valódinál nem
harsányabb
az íze, az illata…
és így tesz az ember
önmagával,
és a fiaival,
finomítja,
teszi karcmentessé,
faragatlan,
aki nem úgy teszi,
de talán olyan az
ember túlfinomítva,
mint az üres kalória,
igaz, tán nem karcol,
szebb lesz a színe
is,
de a lényeget,
a valódi embert
önmagából
és a fiaiból
mégiscsak kihajítja.
2011. április 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése