Belehalni a szeretetbe

Belehalni a szeretetbe 

Tudod, arra gondoltam,

hogy nem szép a világ,

élni se érdemes,

és nem jók az emberek,

vagyis csak alapjában,

önmagában,

a világot, mint világot,

az életet, mint életet,

az embert, mint embert nézve,

önmagában egyik se szép,

se jó, olyan minden,

mint egy ijesztő kopár hegy,

mint a végtelen sivatag,

tele váratlan helyzetekkel,

vagy mint a sületlen kenyértészta,

vagy, mint a Föld mélyén a víz,

amilyen a Nap lenne fény nélkül,

lehet, hogy a világ  befejezetlen,

talán arra vár,

mi tegyük teljessé,

megvan hozzá minden kellék,

lehetne szép is,

élni érdemes lehetne,

csak hiányzik egy harmadik szem,

hogy mindez látható legyen,

hogy mindez életre kelljen,

hogy összhangba legyen,

hogy kinyíljon ez a szem,

hogy a világ szépsége látható legyen,

először egy kis szikra a kell szívben,

vagy inkább a lélekben,

szeretetszikra,

ami lángra kapva bevilágítja,

és megmutatja a világ rejtett szépségét,

de addig, anélkül

az ember csak a sötétben botorkál,

hiába keresi, az értelmét nem leli,

a világ elkészült,

csak egy utolsó simításra vár,

hogy valódi életre kelljen,

talán arra,

hogy az ember belelehelje

a világot összetartó erőt,

a szeretetet,

míg ez meg nem történik,

addig olyan a világ,

mint ami elemekből van összerakva,

de még nincsen összeragasztva,

minden pillanatban

történhet vele bármiféle katasztrófa.

2009. május. 01.