Varázslatos arany
hidak...
A ködön át ébred a
súlyos álmú, az ünnepi reggelekben olyan magányos világ. Felhőrajok között
tétovázva bújik elő az olykor megcsillanó sugár. Szerető szívek a bűvös,
mozgalmas, varázslatos nappalokba, az egymásra figyelés gondolataiban.
Az alkonyi nap
aranylik. Bíborra festi a téli horizontot, míg elszürkül majd elsötétlik az
égbolt. Körbefon bennünket az esteledés. Vágyódunk a csöndes estre,
szeretteinkkel együtt töltve, a halkuló világ ajtaján átlépve nyugalomra térve.
Örömittas, apró
kicsiny szívekbe dallamosan sóhajok fészkelődnek mélyre. Örömtől, boldogságtól
könnyes, csillogó, fénylő kis szemekbe álomport szór a sok szerető tündérke,
hogy tovább álmodhassanak tündérország palotájában.
Kristályos ragyogású
csillagok ébrednek a Tejúton a borzongató, hideg éjszakában.
Aranycsillag suhan
titkon az égen. Az éjszakákon gyönyörű dallamok szállnak. A szívek megtelnek
szeretettel, s melódiák hívnak, csalogatnak. A lelkek is boldogan szárnyalnak
az angyalokkal együtt. A bánat és öröm elpihen. Szívünket átjárják az égi
gondolatok.
Jézus mindenben ott
van. Békét, szeretetet szór a Földre, vigyázza az álmokat. Arany hidakat sző a
szerető szívek közé, - a pihenő világra.
Elhozza a csend
békéjét, az álmok után a felébredő hajnalpírt. Az ébredéssel az újjászületést,
mintha egy légies szivárványhídon sétálna az új nap, a szürkülő, majd kékellő
távolból. Új reményt hozva a vágyakozó, szerető szívekbe.
*
Mivé lennék nélküled:
az életem messze
örvénylene,
bánata volna
szívemnek,
napjaim is sötét éjjé
válnának,
hányódnék fénytelen
lélekkel,
szívem kioltaná a
csillagokat
Dallamokat susog a
szél,
a szemekre békét hoz
az éj,
a fény mélyen átjárja
a lelket,
az emlékek bűvöletbe
ejtenek
tartsd tovább utamon
kezemet,
öleld újra kóborló
lelkemet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése