2017. február 23., csütörtök

A végtelenbe hull



A végtelenbe hull …




Kinek sosem fájt a szíve,
Szárnyaljon messze
sorsvonatán a világ felett.

Ismét homályba öltözik a táj,
Nem ragyog most a fény, a sugár,
Tova (messze) tűntek már a csodák.

A téli hideg téged elvitt,
Én még itt vagyok, itt
Az idő úgy elillant fölöttünk,
mint a pillanat.

Az idő is hirtelen elrepül,
Lelkünkre szomorú bánat ül.
Fáj, éget, lehull: a szó elnémul,
Az álom a végtelenbe hull.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése