Bandukol a fény …
A régvolt fájdalom ma
egyre erősebben él.
Síró gyerek vagyok,
sajgó életemmel.
Fásult magányos - tele
kínokkal.
Megalázottan, félve
élem mindennapjaimat.
Béklyóba kötve.
Gondjaimból újra és
újra felálltam, de most olyan kilátástalan minden.
Olykor megsimogat még
a Nap, de erőtlenné lettem.
Örömöm sem lelem, a
szépet is egyre többször látom másnak.
Minden este én úgy
fekszem le, hogy mit hoz a holnap.
Álmaim is elhagytak,
sorsom összekuszálódott.
Néha még bandukol
előttem a fény, de utamon már csak árnyak kísérnek.
A pirkadat elhozza a
reményteli ébredést, hogy mi lesz,
hogy fel tudok e
kelni, hogy feltöltődhetek e szeretettel.
Imát mondok
szeretteimért, és elgondolkodom azon,
hogy vajon értem van
e, ki imádkozik.
Homályos, ködös,
erőtlen napok vesznek karjukba.
Álmatlan,
fájdalmakkal teli éjszakák.
A hajnalhasadás
sokszor talál ébren, hogy a kínzó nappalok után
újabb estébe, éjszakába lépve ékelje belém
fájdalmas sorsomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése