Adj reményt!...
Szavak sodródnak
...Naponta érkezik a hajnalom. Sokszor fáradt, törődött éjszaka után merítek
erőt magamnak, hogy felkeljek, hogy indítsam napomat. Kinek kell lélegzetem?
Kinek is kell szemem fénye? A levegő pórusain át lélegzem, de olykor a
mozdulatok is nagy erőfeszítést igényelnek. Mégis indulok, - erős akarattal
kelek, - hogy repüljek, szárnyaljak a napfénnyel, a madarakkal. Versenyre kelek
az idővel, a fájdalommal. Vonszolom magam, hogy olykor szárnyalhassak.
Beköltözök saját lelkembe, elbújok mosolyom mögé, hogy a külvilág ne vegye
észre fájdalmaimat; ablak nélküli világomat. Bántanak a hangok, megérintenek
érzések. Játszom!
A napfény simogatón
ölel. Megsérthetsz, bánthatsz, de szívemben nem haragot, csak fájdalmat vésel.
Lépcsők akadályoznak! Megüthetsz, kisemmizhetsz, de a szeretetemet soha nem
veheted el tőlem. Egyedül vagyok! Nem kell, hogy megérts, de ha szavaiddal
simogatsz, szárnyra kapok és a csillagokat is lehozom neked és érted! Olykor
tévelygek! Segíts a jó ösvényre lépnem! Még látom arcodat, az emlékeket
követem, és a fájdalmakat is feledem. Néha nevetni is tudok! Mosolyom mögé csak
akkor láthatsz, ha érdekel sorsom. Hiszek és hihetsz bennem, mikor segítő kezem
fogod. Álarcok nélkül élek! Szemem
tükrében a szeretetet, a reményt láthatod. Nyitva az ajtóm – beléphetsz rajta,
ha baráti kézre vágysz, de a szívemet ne csald meg, mert kapuja – mint a mimóza
– bezárul és soha többé nem tudod a falát áttörni. Hozzám hazatalálsz. Nálam
lelked otthonra lel. Lásd meg bennem az embert! Ne ítélj, míg nem ismersz! Nem
irigykedek. Elfogadom, amit a sors nekem rendelt. Hangom, ha elnémul – lesz
talán, kinél hiányom megmarad.
Járd be velem az én
birodalmamat, ismerd meg életemet! Adj reményt a szerető élethez!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése