2015. szeptember 16., szerda

A hamisság hatalma




A hamisság hatalma 

Tudod arra gondoltam,
hogy az életben a hatalmat,
ha a hamisság veszi át ,
és az ember azt megszokja,
végül még meg is kedveli,
egyszer csak benne
szentül hisz,
mert az felépíti a várát ügyesen,
erősnek látszik,
csak épp megpiszkálva
belül nincsen semmi...
ha egyszer eluralkodik,
akkor, az ő logikájával nézve
az igazság a becsületét veszti,
úgy, ahogy veszi át a hatalmat
a csinált tej ,
lesz az a közkedvelt,
a valódi pedig a nem szeretett...
az észrevétlenül
természetessé vált
hamisságból nézve
erőltetett az igazság,
már már hazugságnak tűnő,
mást mond teljesen,
más logikára épül,
mint, amit a halandó
egy életen keresztül
megszokott...
egyszerűbb hozzájutni,
mert az igazság nem könnyű,
(talán csak,
mert nincsen felvizezve)
de őt felismerni lehet onnan,
hogy gyűlölet nincs benne,
a szeretetre épül mindig:
másképp igazság nincsen,
tartósító nélkül is kitart végig...
s, ha egyszer
az ember megszereti mégis,
akkor semmi pénzért el nem cseréli,
hiszen pontosan érzi,
lelke egészségére
csak az válik.

2015. szeptember 10.

Az álomtündér



Az álomtündér


Minden felnőttnek és minden kicsi gyereknek van egy álomtündére. Minden tündérnek van egy tarisznyája, ami tele van szebbnél szebb álommal.
A kicsi Panka édesapjával élt egy takaros kis házban a kisváros csendes utcájában. Már második éve ketten éltek, mióta édesanyja egy távoli, messze országba utazott – kiküldetésbe.
Pankának nagyon hiányzott az édes, bár apukájától mindent megkapott – főleg nagyon sok szeretetet.  Minden szabadidejüket együtt töltötték. Papája egy külföldi cég hazai leányvállalatának számítógépes programozójaként dolgozott. Munkaideje végével sietett kicsi lányához, akit a nagymamája hozott mindig haza az óvodából. Együtt töltötték a csendes estéket. Sokat beszélgettek édesanyjáról, felelevenítve életük közösen átélt emlékeit.
A szomszéd utcában lakott Anna mami, - anyai nagyija, aki sokat segített életükbe.
Pankát az álomtündér – álmaiban gyakran utaztatta. Gyönyörű vidékeket, szebbnél szebb tájakat jártak be együtt. Madár szárnyakon repültek a négy égtáj felé. Ezekben az utazásokban mindig velük volt édesanyja.
Reggeli ébredései sokszor könnyesek voltak, hisz búcsúzásaik, elválásaik kegyetlen fájdalmat, szomorúságot okoztak a kislánynak.
Édesapja – az otthoni számítógépén – napi kapcsolatot tartott párjával. Felolvasta a kislánynak édesanyja sorait, üzeneteit,  – megmutatta a messzi ország tájairól küldött fotókat  - hiszen Panka még nem ismerte az olvasás, az írás rejtelmeit.
A kislány ujjongva hallgatta mamája kedves, simogató, csilingelő, bársonyos hangját a telefonból –amikor beszélhettek.
Panka minden nap elmesélte édesapjának az álomtündérrel történt utazásait és sóhajtozott, hogy milyen csodálatos születésnapi ajándék lenne, ha anyukáját végre megölelhetné.
A tavalyi születésnapjakor óriási csomag érkezett számára, amiben gyönyörűséges baba, ruhácskák és sok-sok finomságra lelt. Vajon, mit hoz ez a születésnap? – ami egyre közeledett. Öt éves lesz – és bár ősz van, - kellemesen cirógat a napsugár, ha már nem is ad olyan meleget.
Csütörtökön nagyijával és édesapjával finom süteményt készítettek, hogy óvodai társait másnap az oviban megvendégelhesse. Ez szokás volt a csoportjában.
Pénteken reggel csinosan felöltözve előző évi ajándék ruhácskájába, - jól felpakolva ment az óvodába. Nagy örömmel fogadta kis barátai köszöntését, kedvességüket és a körülötte nyüzsgő, mosolygó arcokat.
Otthon szárnyalva, boldogan mesélte a nap történéseit, felmondva a verseket, melyeket tiszteletére mondtak a gyerekek.
Fáradtan, tele élményekkel, ugyanakkor kissé szomorúan tért pihenni ezen az estén.
Szombaton későbben ébredt. Az őszi napsugár vidáman játszadozott szobája függönyén, mikor kinyitotta ragyogó kék szemeit. Nagyot nyújtózott és takarója alól kibújva szaladt ki papájához, aki a konyhában tevékenykedett.
Csengettek! Édesapja kérte, hogy engedje be a látogatót. A kérdésre, hogy ki az – csak egy jól ismert kuncogás hallatszott. Az ajtóban – gyönyörűbben, mint valaha - édesanyja állt. Csilingelő hangon köszöntve drága kicsi kislányát, akinek a világ legszebb dallama szólt mamája szájából. Kacagva, örömittasan repült Panka mamája simogató, ölelő karjaiba. Köszönöm, Álomtündér – suttogta meghatottan, könnyes szemmel. A  legcsodálatosabb születésnapi ajándékot hoztad nekem: az édesanyámat!

Álmomban ...

Álmomban ...

 

Alaphelyzetben ...



Alaphelyzetben ...

Tudod arra gondoltam,
az ember alaphelyzetben olyan,
mint amilyen a senki földje,
kinőhet a szépséges pipacs belőle,
és helyet adhat a száraz kórónak...
de, ha hont a lélekben
a gyűlölet foglal,
akkor az egy gonosz hatalom,
amelyik kegyetlenül kiírt
minden színpompás virágot,
s ahogy egyre jobban beérik,
úgy szórja szét gyilkos magjait:
semmiféle jót és szépet
beköltözni nem enged országába...
de, ha egyszer arat győzelmet
a szeretet hatalmassága,
akkor az különleges birodalmat teremt,
olyat, ahol a rossz magának
nem talál helyet...
az az egyetlen olyan királyság,
amit más uralkodó
megteremteni nem tud,
(pedig sokan vágynak olyan hazára)
ahol nincsen önzés és nincsen kapzsiság:
a szeretet felépíti maga körül
a világ legkisebb, de legerősebb államát.


2015, szept. 09.

Megszokni ...



Megszokni ...



Tudod arra gondoltam,
az ember képes a jót,
és megszokni a rosszat is,
nagy boldogság,
ha az megérkezik,
aki hiányzott hosszú ideig,
s, hogy ott van,
lesz egyre természetesebb...
de, ha igazi volt
a fájdalom,
a távolság okozta,
akkor nem úr az idő,
ahogyan ő vész a semmibe,
nem tűnik el
az öröm nyomtalan,
csak beépül csendesen,
miközben megváltoztatja,
vidámmá teszi
az addig szomorú dalt...
talán meg lehet szokni
az ordító hiányt is,
a kínzó fájdalom is enyhül,
meg is szűnik a múló idővel,
csak útközben észrevétlen
a színek vesznek el,
s a láthatatlan nélkülözés
egyre sötétebbre festi
az élet mosolygó színeit.

2015. szeptember 09.

Szétoszló bánat ...



Szétoszló bánat ...




Reggel, amikor felkel a Nap,
s a madarak párjukkal köszöntik,
szempilláid mögött szelíden ébredezel.
Fölötted a bánat szétoszlik,
miként a gomolygó füst a szélben
Lelkem a lelkeddel ölelkezik,
s az új nap teli van reménnyel.
Szomjazik szívem a szeretetedért
A fények lecsorognak a horizontról
Legyél az énekes madaram,
suhanj a felhők fölött,
szárnyalj az enyhe szellővel,
szemed sugara ragyogjon felém,
szavad zengjen, mint a madárdal,
kezed simogatón érintse kezem!

Szeretni az Életet ...



Szeretni az Életet ...

Tudod arra gondoltam,
hogy sok ember
talán azért boldogtalan,
mert a hála nem barátja,
talán, mert aki hálás,
az elismeri azt,
hogy amit kapott
nem szerezte üzleti úton,
nem is dolgozott meg érte,
csak úgy, érdemtelen kapta:
hogy érdemtelen,
nehéz azt bevallani ...
az ember keresi az indokot,
hogy miért is jár az neki,
végül minden a jogos tulajdona,
a hála pedig nem jön a világra:
pedig talán a hála
a lehető legfőbb jó,
ha nem is annak, aki kapja,
de akiben a csodás érzés születik,
mert ő a szeretetnek,
és a földön túli boldogságnak
az egyik édes szülője,
amire az ember mégis homokot dob,
még mielőtt az rámosolyogna...
pedig megérdemelné oly sok minden,
minden, ami természetes,
hiszen az maga a csoda,
az mind ajándék,
ami érdemes lenne a hálára:
okot ad rá minden ébredés,
az új nap, amelyik tele van
új hálára való lehetőséggel,
vele újabb szeretet születésére:
ha embernek nem is lehet mindig,
de lehet hálásnak lenni
a titokzatos egészért,
és szeretni tiszta szívvel
az önzetlen adakozót,
az Életet.

2015. szeptember 08.

Színek, neszek, érzések



Színek, neszek, érzések




Hangtalanul, nehéz lépteivel leszáll az éj. A csend ráborul a kertre, a házakra, a városra.
Az éjszakát a hajnalokkal összeköti a sötétség. A Hold fénye kiviláglik a horizont égi óceánján. A távolból hozzánk kúsznak az éjszakai neszek. Az álmok elindulnak vándorútjukra.
A hajnal harmatosan száll le a kertekre, rózsaszínes, majd lilás árnyalatokat fest az elsimuló felhőkre. Sápadt fénnyel ébredezik a Nap a derengő égbolton. Kelet felől arany sugarak döfik át az égaljat, majd kék ecsetjét végighúzva pingálja azúrra a horizontot..
Hangosak már az ébredések. A kis madarak éles hangon csivitelnek, füttyögnek.
Így köszöntve az ébredő Napot, s a reggelt.
A lombok között fénycsóvák incselkednek a friss széllel.
A kertekben, a házakban felébred a reggel, elindul útjára egy új nap.


Ancsel Éva

Ancsel Éva




Békeidőben ...



Békeidőben ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember békeidőben,
ahogy egy idegent,
nem ismeri még önmagát sem:
amíg nem kerül éles helyzetbe,
addig könnyen hiszi magáról,
hogy nagyon bátor,
mert az igazság rejtve van,
az igazság csak
az embert próbáló helyzetben derül ki:
és, aki magát gondolja gyávának,
adandó alkalomkor akár hőssé válhat...
van, aki szentül azt gondolja,
hogy ő hűséges követője Jézusnak,
de amikor az útja során
nehéz terepre érkezik,
amikor szeretni
nem habkönnyű dolog,
amikor a szeretetnek súlya van,
akkor kiderül, eltévedt,
valaki másé,
nem a mester nyomai azok,
amiket ő lelkesen követ...
más pedig tagadja,
hogy Jézus itt járt volna,
de, ha tudatlanul is
az ő lábnyomait tapossa,
s ha benne nem is hisz,
de a szeretet nehéz útján jól vizsgázik,
akkor ő bizony, ha nem is akar,
ha a szavai mást is mondanak,
jézuskövető a lelkében akkor is.

2015. szeptember 07.

2015. szeptember 11., péntek

Szétfoszlott életem ...



Szétfoszlott életem ...



Gyorsan múlnak a napok,
hajnalok rabolnak el az éjszakától
Nincs idő elmélyedni a pillanatokban
Hiányod marja kegyetlen ébredéseimet
Az álom fátyolán át olykor
hívatlanul nálam megjelensz
Egymás lélegzetébe kapaszkodva
szárnyalunk együtt a végtelen térben
Így hull csendesen szétfoszlott életem
Minden pillantásod itt maradt velem
Ahogy a mélységből rám tekint szemed,
sóhajok szállnak a susogó szélben

A természetes ...



A természetes ...

Tudod arra gondoltam,
az a természetes,
hogy a virág adja magát,
hogy üdítően illatozik,
hogy a színével
formájával elkápráztat...
de, ha egyszer
a csúfság megtörténik
ha kimegy a divatból a valódi,
(hiszen a mű kényelmesebb,
azt lehet a szobába bevinni,
nincs kitéve a gyors elmúlásnak)
ha az ember szívében a fő helyet
átveszi a mesterséges,
akkor az az igazit le is kicsinyelhetné,
de az okosabbja meg is utálhatná,
mert az észrevehetné,
hogy a valódiból nála
a csúnya is többet ér...
az ember test és a lélek,
természetes az lenne,
hogy mindkettő valódisága
félve őrzött kincs lenne,
természetes, hogy emberséges,
hogy az elesetthez lehajol,
de, ha kimegy a divatból,
marad a természet ellenes,
az, hogy simán átlép rajta...
az ember, ha naivan megy
a mesterséges után divatból,
könnyen megmosolyogja
a természetest, az ósdit,
de, aki tovább lát,
az talán meg is gyűlöli,
hiszen jól látja,
nem ő, a másik az igazi.


2015. szept. 06. 

Nyárvégi reggel



Nyárvégi reggel




homályos még az égbolt
lassan hatol át az égen a fény
szürkeség oszlik, fürtösödik
a hajnali pír felvirágzik
ragyogva ébred a napfény
harmatcseppek szerte gurulnak
madárdal nevetve szárnyal
felhők gomolyognak fodrosan
szellő kél és vígan szalad tovább
a lombok közt arany sugárszálak
és mint egy csodás szimfónia
felragyog a nyárvégi reggel

Wass Albert - Dal



Wass Albert

Dal

Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;


A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;


Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és biztatott és kérdezett...


Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.

2015. szeptember 6., vasárnap

A szeretet kapujában



A szeretet kapujában 

Tudod arra gondoltam,
hogy a világban, ahol egyszer
a romboló bűn megjelent,
az ember ott
nincsen biztonságban,
semmi nem védi meg
a bűn ellen,
mert az fertőző kór,
tévedés azt hinni,
hogy lehet tétlenül várni,
hogy harc nélkül
valaki megmenekül,
marad bűntelenül,
az a csoda
szinte lehetetlen...
nem könnyű a dolga
szegény halandónak,
a belé is beköltöző,
a halálos ellenség
eleinte felismerhetetlen,
csak egy kis irigység,
egy kis rosszindulat,
egy apró kis gyávaság,
meg persze a lustaság,
és az ijesztő gyengeség,
rajtuk kívül oly sok van még...
ha az ember nem tesz ellenük,
növekednek hatalmassá,
a legerősebb átveszi az irányítást,
akkor már megállíthatatlan
a végső romlás...
apró, ártatlannak tűnő kis kígyók,
az ördög még nem ismerhető fel bennük,
de, ha egyszer megerősödnek,
ők fogják irányítani az életet:
talán, egyetlen lehetőség
a menekülésre
az állandó harc ellenük,
hogy az ember a fejüket
még időben letaposva
győztesen állhasson újra
a szeretet hívogató kapujában.


2015. szeptember 4.

Hit, Remény, Szeretet ...




Hit, Remény, Szeretet ...
 
 Szellő suhan a kerten át,

meglengetve a falombokat,
a vitorlázó galambokat

A nyári illatfelhőben,
a fény zuhatagában,
turbékolásuk felharsan

Búgnak szerelmesen,
megpihenve párjukkal,
az azúrkék ég húrjain

Tollaikon ezüst fények,
szállnak könnyedén a felhőkkel,
a Hit, Remény, Szeretet jegyében

A szeretett ...



A szeretett ...

Tudod arra gondoltam,
hogy a kertész, amikor
a beteg részeket eltávolítja
az imádott rózsáiról,
akkor megváltoztatni
nem szeretné a virágot,
megszabadítani csak
a neki ártótól akarja:
úgy érzi magát jobban
a rózsa,
és maga a kertész is...
aki szeret, ne akarja
a másikat átformálni,
ha az rózsa,
hát hagyja meg annak,
ha mezei virág, engedje neki
a mezei virágok
csodás életét élni...
de a szeretet, ha igazi,
tétlenül ülni nem képes,
muszáj mindent megtennie,
hogy a másiknak jobb legyen,
(miközben
a másikban gyönyörködik,
az ártót észreveszi
nem keresve is)
a rossz levelektől
minden energiájával
megszabadítani próbálja
(a szeretet kímélő módszereivel)
s, ha más lehetőség nem adatik,
akár imának imájával is
a kegyes Istent kéri,
hogy a rárakódott ártótól
ne engedje pusztulni...
akinek a szívében ott a szeretet,
hogy is hajthatná le
a fejét nyugodtan álomra,
látva azt,
hogy a másiknak az útja
nem felfelé, de lefelé vezet...
aki szeret igazán,
az olyannak fogadja el a másikat,
amilyen, nem akarja átformálni,
(nem is lehet, csak torzítani)
de megtesz minden lehetségest,
hogy itt a Földön
maradjon egészséges
a szeretett teste,
és a mennyországra
érett legyen az imádott lelke.


2015. szept. 3.

Ha távolból ...



Ha távolból …

 

- az emlékeim mélyéből –
a szemed ragyogó fénye világít, mint fénylő üstökös ,
- lelkünk összeér ,- Hozzád érkezem újra …
ijedten suttogom: ó, hol jársz? – jössz hozzám?
Legyél velem, kérlek !
Álmaimból riadt ébredéssel – féltelek és rettegek az elmúltért.
Fájó szívem enyhülést vár, mert nem tudja, mit is hoz a holnap.
Látom magam előtt kedves gyermekmosolyodat,
- elteszem mélyen boldogságnak, - egy örökös fénynek
 szívem mélyére, hogy bevilágítsa múlandó életemet.
Bennem vagy, - bennem élsz már örökre.
Mégis újra és újra megrezzenek, megijedek a Tőled
– bennem feltörő érzések miatt és fáj, hogy szívedet már nem érhetem el.


A szerelem függőség ...

A szerelem függőség ...


A tekintet ...



A tekintet ..
Tudod arra gondoltam,
hogyha jól működik,
mint ahogyan az óra,
a tekintet pontos
olyannyira:
ha nem is az idő,
de, hogy szomorút,
vagy vidámat lát,
leolvasható róla...
de van tekintet,
amelyiknek
a mélyen lévő szerkezete
rossz lehet nagyon,
keserűvé válik.
amikor szépet, jót lát,
és akkor lesz vidám,
ha szomorúságot tapasztal:
mondhatnak bármit a szavak,
a tekintetek hosszasan
nem hazudnak...
s van, hogy egyik ember
úgy tekint a másikra,
mintha utálatos féreg volna,
és az nem érti,
a hibát magában keresi,
de önvizsgálatot tartva
azt tapasztalja,
a gyűlölet oktalan,
nem tett érte semmit sem...
olyankor tán segítségre
annak van szüksége,
aki beteg,
aki az élettől kapott
sok pofont,
akinél a azért a szerkezet
rosszul működik,
hogy kevesebbet szenvedjen,
előle el kell takarni
jó mélyen
minden apró örömöt,
látni engedni
csak a keserűséget,
a fájdalmat érdemes:
akkor talán idővel enged
az oktalan gyűlölet.


2015. szept. 2.