2014. augusztus 28., csütörtök

Örök születésnap



Örök születésnap

Józsinak/
 


Szememben felhők gyülekeznek
Ma este csakis Terád gondolok
Elérkezett a születésed napja,
s Te elszálltál az Örökkévalóságba
Szomorú a szívem, zaklatott vagyok,
íriszem kék sugara könnytelen
Lelkem öltözött fekete gyászruhába,
szívem fásult, kezem remegő
Mécsesek lángja lobog aranylón
A vázában rózsa: kedves virágod
Átölelnek bús, halk dallamok
Az ablaküvegben arcodat látom,
s a visszatükröződő mécs világát
Egyedül maradtam – elhagytatok
Aranylón remeg a láng a sötétben,
könnyes fény ragyog szememben,
már szívem mélyéből könnyezem
Borzongatón, egyedül nélküled:
Örök születésnapodon borít el
a magányos, csendes végtelen

A szeretet ...



A szeretet …

A szeretet nem ismeri a távolságot.
Sőt, - közelebb hoz minden érzést, gondolatot.
Feloldja a magányunkat  – csak kézzel nem érinthetően.
Bármi történik is, bármi történt is – a szívünkben van
és emlékezünk  arra az időre, ami megérintett bennünket.

Szeretethegy



Szeretethegy




Tudod arra gondoltam,
talán van a szeretethegy,
amit jó esetben
mindenkinek
meg kellene másznia,
azért érkezik erre a világra
az ember, hogy elérjen
a szeretetnek a csúcsára...
nem kell hozzá pénz,
se felszerelés,
nem hátrány az öregség,
de van, aki közelre született,
a hegynek a lábánál éli az életet...
még neki sem könnyű a dolga,
az a hegy meredek,
sokan csúsznak onnan vissza,
amikor már valaki a célnál van,
azt gondolja,
kezdheti az egészet újra,
ha idő előtt fel nem adja...
sokkal nehezebb annak,
akinek a szeretet
látótávolságon kívül van,
ha szerencsés,
egyszer talán odatéved ő is,
de a nagy távolság miatt
a mászást már alapból
kezdi hátrányból...
de talán, aki így, vagy úgy,
a szeretet felső csúcsára eljut,
eléri a lehető legtöbbet,
amit halandó csak elérhet
ezen a Föld nevű bolygón.



2014. augusztus 27

2014. augusztus 26., kedd

Isten hozott !




A boldogság esélye



A boldogság esélye 
Tudod arra gondoltam,
hogy az embernek a boldogságra
talán csak akkor lenne esélye újra,
ha észrevenné,

hogy mennyire kicsinyke,
és, hogy ezzel a kis semmivel
mennyit képes ártani a világnak...
ha tudatosulna benne,
hogy ő, az ember,
a legnagyobb kártevője,
aki sokkal kisebb bajt okozót
könyörtelenül eltapos,
hogy annyi rosszat
senki nem okoz,
mint saját maga...
és mégis,
van, aki megbocsátja,
nem törli el a Föld színéről,
hogy többé színét se lássa,
hogy még mindig melegíti
az áldott napsugár,
hogy a hóvirág
tavasszal rámosolyog,
és nincs aki eltapossa,
halhat természetes halállal,
megbánhat
és feloldozást kaphat...
lehetne akkor
tán még boldog is az ember,
ha észrevenné,
hogy mindent ajándékba kap,
amikor pedig büntetést érdemelne...
ha öntené el a szívét
a mérhetetlen hála,
ami lehetne a boldogság maga.



2014. augusztus 26.

Miért?



Miért?
Józsinak

Szememet ismét könny áztatja
Lassan eltűnik belőle a fény
Csak a szomorúság feszít mélyen
Miért fáj minden ennyire?
Miért hiányzol még mindig?
Újra és újra várlak
Maró, hideg az este
Fázósan üldögélek – dideregve
Rólad gondolkodom,
rám szakadva az estben
a szomorúság befészkelte
magát a szívembe

Adni vágyó szeretet ...



Adni vágyó szeretet ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember sokszor csalódott,
és az ok talán
magában benne van,
nem pedig kívül rajta:
a vágyai növik túl a lehetőségeit,
azért, hogy meg kell alkudnia
mindig...
kiábrándító a folytonos lemondás,
a fiatalnak túl magas a léc,
az öregnek elérhetetlen az alacsony is,
az egyik vágyait
nem tudja követni a pénztárca,
a másiknak ici-pici a kívánsága,
egy kis melegség, egy jó szó,
kevesebb a fájdalomból...
nem nagy dolgok,
de mégis
elérhetetlen magasan vannak:
a hibás talán nem is az élet,
nem ő az igazságtalan,
a baj a vágyakkal van,
ha azok
másmilyenek lennének,
ha őket
irányítaná az adni vágyó szeretet,
a világ öregnek is, ifjúnak is
sokkal szebb lehetne...
mindenki elégedettebb lenne,
mert talán a szeretet az,
ami megoldóképlet minden bajra,
minden ordító hiányra.

2014. augusztus 25.

Benned megtaláltam ...

Benned megtaláltam ...



Simogat aranyló szemed



Simogat aranyló szemed

Simogat aranyló szemed,
dobogó szívem húrjai zengenek
Csöndes rezgések, álmok és vágyak
lelkem dallamai Tehozzád szállnak.
Átragyog mindenen tündéri léted
varázs, melyben felemel szereteted.
Tárd elém a tűnő pillanatokat,
utazzunk együtt a csillagok alatt.
Egymás karjában körbe járva a világot,
oly csoda mit még a föld nem látott.
S engedd, had vesszek el szeretve
gyönyörű, selyemfényű szemedbe.

Az ég felé



Az ég felé

Tudod arra gondoltam,
hogy a Föld az ember tápláló,
gondos, figyelmes édesanyja,
s hogy apa nélkül
nem lehet gyermek,
s ha a Föld az anya, talán akkor
az apa lehet,
az őt szorosan átkaroló ég...
Ég és a Föld:
a test való a Földtől,
míg a lélek az apai örökség,
a kettőjük szerelméből
születik meg
az a kis gyámoltalan,
magatehetetlen csecsemő,
akiből lesz az ember,
tele ellentmondásokkal:
az egyik tiszta anyja,
a másik kiköpött apja...
de talán, mindkettő
egy életen keresztül
az ég felé nyújtózkodik,
az apa hiányzik,
mintha csak meghalt volna...
pedig figyeli biztosan
a sokszor rakoncátlan gyermekét,
akin egyszer majd
osztozkodik az anyával,
kihez visszakerül
a tőle való rész,
a lélek pedig megy vissza,
ahonnan származik, oda,
az égben lakó apához.

2014. augusztus 23.

2014. augusztus 23., szombat

Örök imádságban



Örök imádságban

A végtelent kutatja szemem. Keresem benne szemed fényét, karjaid ölelő ágát.
Ha tudnám, merre tartsak, hova induljak?
Ifjúságom elszállt messze, gyöngyszemekként gurult szét és tova.
Nyugtalanul, ijedten élem életem.
A bánat mécsese mellett magányosan folynak könnyeim.
Siratlak még ma is, árnyakkal ölelve. Ügyetlen sóhajok hagyják el ajkamat.
Szívembe mar a fájdalom.
Az éjszakákban hajnalig virrasztok, míg fáradtan omlok álomországba.
Olykor könny fut szememből arcomat áztatva. Sírok álmaimban, a szárnyaló időben. Gondolataim zaklatott hídjai, melyek nem vezetnek sehova.
Magam vagyok az emlékeimmel, melyek mosolyognak felém s betakarnak selymükkel.
Ki tudja a válaszokat kérdéseimre?
Ki tudja, hogy milyen nehéz a szívem?
A gyertyalángba meredten, könnyesen nézek. A viasz velem együtt könnyezik.
Keringenek bennem és köröttem az érzések.
Álmaimban repülök mosolyogva, vagy sírva – hisz ott mindent elérhetek, mi számomra már rég elérhetetlen.
Úszok az emlékekkel, az emlékekben.
Csodákban élek úton útfélen, dallamok, melódiák közt, a Hold fénye mellett,
a csillagok között, a hajnali fényekkel.
Hozzád, Feléd visz a szívem, a lelkem
– örök imádságban.

Égi szeretet ...



Égi szeretet ...

Tudod arra gondoltam,
hogy a só nem a leves,
de feltétlen kell bele:
a levesnek vannak fontos,
és nélkülözhető összetevői,
hogy végül is az étek milyen lesz,
függ az alapanyag minőségétől,
mennyiségétől,
és fontosak az arányok is:
az is előfordul,
hogy a recept szerint
fürdik benne minden jó,
és mégis,
valami hiányzik,
valami megnevezhetetlen...
és van úgy is, hogy jóformán
alig van benne valami,
a hozzáértő csak a fejét csóválja,
lehetetlen ilyen kevésből
készíteni élvezhetőt,
az kész csoda lenne már,
és az is tán:
de a szeretet
a szinte semmiből is
képes csinálni csodát,
vagy inkább varázsolni...
sokszor az ember, aki
a saját élete szakácsa,
próbálkozik minden jóval,
mégse lesz olyan,
mint ahogy szeretné azt,
alig tesz bele valamit más,
különleges lesz az íze mégis:
ha a földi levesbe
az égi szeretet kerül bele.

2014. augusztus 21.

Gyöngyházfények



Gyöngyházfények

Szeretem az alkonyt, a bíborszínekben ragyogó égboltot,
mikor a felhők göndörödő  fürtökben rohannak,
sodródnak az azúrkék égen és szétfoszlanak, mint az álmok;
A ránk hajoló esték homályát, a gyöngyház fényeket, a rózsák bársony illatát;
a szürkeség után az ébredő sugarakat; a reggelekben a harmatgyöngy-szemeket;
a kezdődő küzdelmes életünket a napban;
a ragyogó, éltető fényeket, napsugarat;
a Föld illatát, az ébredő természet csodáit; az eső áldását;
a pipacslángokat a mezőn, a réten, a búzavirág kékségét;
A fák susogását, az erdő, a víz illatát, a szél finom érintését az arcomon;
A beérett gyümölcsök aromájának áramlását;
A határtalan vágyakat, érzéseket, - a szeretetet;

A leszálló éjben csendesedő szenvedés, a sóhajok belevesznek a homályba, magunkat a végtelenbe ringatva. Az éj sötétje dereng, madárdal zeng – a pirkadó hajnal mosolyog ránk.

A boldogság ...

A boldogság ...


Az élet árnyoldala



Az élet árnyoldala 

Tudod arra gondoltam,
mintha a teremtő
az emberre adott volna
részleges vakságot,
csak az láthatja meg a jót,
aki a rosszat megtapasztalta,
aki a terhét magában hordta:
a teremtett jó csak annak adatik...
aki tölti a napjait
tiszta levegőjű vidéken,
aki a büdössel, a füstössel,
a méreggel telivel nem találkozott,
a csodát meg nem látja,
előle el van takarva,
csak az élvezi,
aki ott megérzi
a jó és a rossz közti különbséget...
és aki simogatást kap csak,
nem érzi magát kiváltságosnak,
hiszi azt
az élet természetes velejárójának,
a simogatás csodáját
csak az érzékeli talán,
akinek a pofonok után úgy érkezik,
mint a hitetlenhez a megváltó,
mint valami mennyből jövő manna...
talán a feltétele annak,
hogy a fényt az ember meglássa,
hogy vágyódjon rá,
mint a fuldokló tüdő a tiszta ózonra,
ahhoz kell az,
hogy előbb megismerje
az árnyoldalát is az életnek.

2014. augusztus 21.

Permetező fény ...



Permetező fény ...

Fény permetezi a kertet
Szivárványszínű természet
Vibráló hangok a levegőben
Az égbolton fodrozódó felhők
Madarak víg dala zeng
A lég édes spílea illattal telt
A szél lenyűgöző játéka a vízen
Gyöngy fodrokat rajzol a sugár
Életünk tava, - sorsunk felett
Gondolatokkal szárnyaló csend

Példakép ...



Példakép ...

   

Tudod arra gondoltam,
nincsen könnyű helyzetben,
aki ajándékba az életet
itt a Földön megkapta,
rengeteg a tanulnivalója,
s kezdő marad mindvégig,
pedig az út kezdetén
koncentrál, felismeri, és próbálkozik
a rosszat messzire tartani,
de végül arra megy akaratlan is,
amerre oly nagyon figyel,
amit szeretett volna elkerülni:
a jó útra térni,
sokszor csak a szerencsén múlik...
mindenki tanuló, de vannak,
akikről messziről kitűnik,
ők szerencsésen a jó útra találtak,
lehetnének ők az elöljárók,
a példaképek az úton,
ha az ember figyelne rájuk,
ha nem mindig azt lesné,
hogy merre ne menjen...
pedig talán,
azt, aki Isten segítségével
példakép lehet,
mint a világító lámpát,
azt követni érdemes,
mert sokan vannak az úton,
el is tévednek legtöbben,
a jó irányt kevesek találják:
sokan csodálják,
mások megmosolyogják,
de kevesen mennek utána, s talán,
mert őket nem használják,
kihalófélben vannak
a követésre érdemesek.

2014. augusztus 21.

Mint a hullámok ...



Mint a hullámok ...



A hajnal csillogó, harmatos,
az égbolton fehér fodros felhők
aranyló az ébredő Nap,
csábító, csalogató, huncut
zöld varázsos a kert,
csodás, mint a szerelem

A szavak fodrozódnak,
mint a hullámok
a vízen ezüst csillámok,
feslett tavirózsák libegnek,
szitakötők, pillangók táncolnak
az aranyló fátyollal átszőtt
azúrkék hímzésű horizont alatt

Isteni fegyver



Isteni fegyver

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember ördög nélkül
csak magasról rángatott
bábú lehetne,
Istenhez hasonlóvá egyedül
a sokszor elátkozott,
pokolba kívánt gonosz teheti,
de csak akkor,
ha meg nem adja magát,
ha a harcot ellene teljes szívéből,
teljes lelkéből,
minden erejéből felveszi...
ahányszor lehull
az ellenségnek a feje,
annyiszor sokszorozódik
a harcos ereje,
s ahányszor a kísértő a győztes,
annyiszor veszít az ember
az erejéből...
mert sok a feje, sokat,
sokszor kell levágni,
aki azt nem teszi,
könnyen az áldozatává válik,
akkor már olyan bábúvá lesz,
amit a mélyből mozgatnak...
vele szemben
nincs más eszköz segítségül,
csak az Isteni fegyver,
a szelíd szeretet.

2014. augusztus 20.

Kövesd a csillagaidat



Kövesd a csillagaidat



Lenyugszik a Nap. Az égbolton színeket őriz az alkonyat. Hirtelen sötétül el a végtelen, majd ez a sötétség lassan feloldódik, visszahúzódik és az éjszaka fényei megjelennek. Sötétkék bársonylepel borul fölénk. A nyitott ablakon langyos szellő lengedez. A függöny résein a csillagos égbolt látható. Ragyog a Sarkcsillag, a Tejút minden egyes apró kis csillaga fénylik, csillagsugarak sziporkáznak. A Göncölszekér szekere szinte megfogható.
Hallgasd a csillagok dalát. Az éjszaka csendjében halld a zenét, a szárnyaló csend dallamát. Lelked szárnyaljon az égbe, kövesd szemeiddel a te csillagaidat. Lásd a Hold ragyogását. Még lélegzeted is csillagokká váljon.
Felszállnak a fények, mint áttetsző, gyöngyház színű füstgomolyagok. Áradnak az árnyak, nagy a csend. Virágillatok, s az éjszaka illata száll. Titokzatosság, homály, - az éjszaka csendjének zenéje, dallama – az álmok ölében.
Hullócsillagok búcsúznak az égbolttól. Csillagok hullnak még a fűszálakra is – harmatcseppenként.
Múlik az éj, lassan hajnalodik. Kialszik sorban a sok csillag, hogy átadja helyét a hajnalnak, az ébredő fényeknek, a ragyogó azúrkék égnek. Ég-kék színezi a mezőket, réteket, kerteket, - ezerszínű zöld az erdőt, a természetet.  Szellő susog. Pillangók szálldosnak virágról virágra. Áttetsző szárnyaikon szivárványszínek pompáznak az aranyló napfényben.
¤
Aranyhíd ég és föld között
Napsugarak játszadoznak
Szárnyaló madarak dalolnak