2014. szeptember 26., péntek

Keresem magam ...



Keresem magam ...

Keresem magam a csöndben,
lélegzetem az örök időben,
lüktető álmok ölelésében,
pislákoló gyertyák fényében,
bús dallamok szárnyalásában,
lelkem sodródó magányában,
emlékeim homályos tükrében,
a lassan tovasodródó időben

Kell valaki ...



Kell valaki ...

Tudod arra gondoltam,
mindenkinek szüksége lenne
egy másikra,
egyetlen egyre,
aki tudja,
hogy mi zajlik a lelkében,
aki nem téveszti össze
a szomorúság felhőit
a harag árnyékával,
aki, ha a belső rend megbomlik,
a dolgokat a helyükre rakni segít,
aki akkor simogat,
amikor arra éppen szükség van,
akinek nem kell magyarázni
a magyarázhatatlant,
aki egy szempillantásból tudja,
hogy mire van a másiknak szüksége:
de hát erre talán egyedül csak Isten képes...
és kellene még,
nem több, csak egyetlen egy,
akinek az ember a lelkébe belelát,
és nem téveszti össze
a haraggal a szomorúságát,
és akit akkor simogat,
mikor annak a másiknak
épp simogatásra van szüksége,
nem is előbb, nem is később,
abban a pillanatban,
és kellene valaki, nem több,
csak egyetlen, akinek a lelkében
rendet rakni segíthet,
mert tudja pontosan,
hogy minek hol a helye a másikban...
ha ezek lennének,
a többi már menne magától,
ilyen csodára ember nem képes,
de talán képes az isteni szeretet.

2014. szeptember 18.

Égi utakon



Égi utakon

Csillagaink halványabbá válnak
Fények szóródnak szét a szélben
Körülölelnek a végtelen térben
A szívem vad ritmusra dobban
Borongós szemmel nézem életem
Fények táncolnak az éjszakában
Könnycseppek hullnak a sötétségben
Fájdalom bujkál a tiszta szívekben
Az idő gyógyítja sajgó lelkünk
Az éjszakában vigyázzuk az égboltot
A csillagok fénye szemünkben ragyog
A horizonton szállnak a fájó dallamok
Az éj leszáll, eltűnnek a fények
A sajgó gondok is pihenni térnek
Minden pillanatot szívünkre ölelünk
Messze száll a perc, utolsót lobban
Mesék születnek az álomvilágban
Melódiák szállnak az égi utakra

A szépség és a szeretet



 A szépség és a szeretet

Tudod arra gondoltam,
a szépség és a szeretet,
mintha egymásnak
édes testvérei lennének:
mindkettőnek
még a látványa is szívet,
és lelket melengető,
és mindkettőnek van
kétféle fajtája,
az egyik, amikor a szépség
és a szeretet alaptalan,
olyankor
mindkettő elmúlik hamar,
a legkülönlegesebb szépség
gyorsan átválthat
akár a legnagyobb rútságba,
és a szeretet
éghet a legnagyobb lánggal,
mégis, belőle akár
még fagyos gyűlölet is lehet,
ha alapja nincsen,
s ha nem épül állandóan,
ha a szépség és a szeretet
nem táplálkozik
a léleknek a duzzadó kebléből...
megtörténhet a legrosszabb is,
könnyen elfújja a legkisebb szél,
a légvár összedől,
a szeretet a szépség ifjan,
idő előtt meghal,
ha csak kīvülről,
ha egészségtelen módon táplálkozik:
de, ha a gyökerük mélyen van,
az idővel mindkettő növekszik,
különös, sokszor érthetetlen módon
jár együtt a szépség és a szeretet,
amit nem takar el ezernyi ránc sem.

2014. szeptember 18.

Csitáry-Hock Tamás - Van egy álom ... - Vannak az álmok ...



Csitáry-Hock Tamás 
Van egy álom …

Az álom, amelyben egy gyönyörűséges Angyal látogat meg. Szíved Angyala. Leül melléd, látod szépséges arcát, belenézel erőt adó szemeibe, és hallod a világ legszebb zenéjét, a hangját. Beszél hozzád, és te el sem tudod hinni, hogy ez valóság. Hisz’ oly régóta vágytál erre. És most nem tudod elhinni. Pedig itt ül melletted. Néhány pillanatig. Csodálatos pillanatok. De történik valami. Nem tudod, miért, nem tudod, milyen erő hatására, de indulnod kell. Nem akarsz, de menned kell. Elindulsz… és ő veled tart. Veled, míg elérkeztek egy kapuhoz. Megálltok. Ő gyengéden átölel, és elköszön. Te maradnál, de nem maradhatsz. Ő jönne, de nem jöhet. Az álom és valóság kapujában el kell válnotok. Neki maradnia kell. Álmaidban. Neked menned kell. A valóságba. De egy napon minden más lesz. Egy napon a kapu ledől. Egy napon már nem lesz álom, csak valóság. Egy napon az álom és a valóság egy lesz. Eggyé válik. Benne. Szíved Angyalában.
*

Vannak az álmok …

Amik valóra válhatnak. Tudod, hogy milyen borzasztó felébredni egy szép  álom után. Egy szép álomból a szomorú, szürke valóságba. A hiány valóságába. De van, amikor megfordul minden. Amikor legcsodálatosabb dolog felébredni. A valóságba. Van, amikor a valóság minden álomnál szebb. Amikor a valóság nem a hiány valósága. Amikor a valóságban ott van valaki, aki felette van a legszebb álmoknak is. Amikor a saját álomvilágod, a saját valós világoddá válik. Amikor az álmok valóra válnak. Amikor az ébredés az álom valóságát hozza magával.
Léteznek ilyen álmok.

A titkok veled maradtak



A titkok veled maradtak




Minden napban új csoda van
Lelkem szárnyal a végtelenben
Árnyakba rejlik a mosolyom
Mióta egyedül bolyongok az úton
Ezernyi emlékszál fűz hozzád
Megbocsátottam, hogy itt hagytál
selymes szavak simítják szívemet
A titkok veled maradtak, elkísértek
Nyugtalan, zaklatott volt életed
A sors kegyetlenül megtépázott
Ide-oda dobált, - messze sodort
Az évek már csönddel takartak
Megbékéltem, hogy nem vagy
Álmaimban még fogod a kezem
A Mindenségből figyeled léptem

A lelkekért ...



A lelkekért ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember szereti,
ha a haszon idő előtt érkezik,
azért üzletet képes kötni
még az ördöggel is,
mert az fizet rögtön:
ha ki is derül előbb-utóbb,
hogy az árú hamis,
hogy a kár sokkal több,
mint rajta volt a haszon...
az áldozat sem ártatlan,
amikor meggazdagodni
ügyeskedve akar,
pedig, az idő során
megtanulhatta volna,
amit ingyen adnak,
nem munkáért,
vagy nem épp
igaz szeretetből,
az sohasem az,
mint aminek látszik,
amit magából mutat...
talán azért,
hogy a lelkekért való küzdelemben
az ördög áll nyerésre,
mert nem hitelez az Isten,
ő megvárja, míg beérik a termés:
jutalmat ad, de csak akkor...
mert az ember
nem eléggé lát előre,
türelmetlenségében
a lelkét az ördögnek adja,
pedig amit tőle kap,
az-az ajándék csak pillanatnyi,
hosszú távon mindenét elviszi.

2014. szeptember 18.

Az őszi szél szárnyán



Az őszi szél szárnyán

Szomorkásan, borongósan húzza magára a napocska a takaróját. Hideg szél süvít át a fákon, a bokrokon, a falak mentén. Elrohant az idő. Hamar elszállt ez a nyár, vége lassan szeptembernek, hogy átadja helyét az új, a mégis öreg hónapnak, az októbernek. Csendes szomorúság, ugyanakkor csendes béke van a szívemben, mintha a távolból a szereteted ölelne. Béke bennem, mert érzem, míg élek, nem leszek magányos, hisz mindig itt vagy velem az emlékeimben, melyek sok mindenen átsegítenek.
Október. Különleges hónap. Nem csak azért különleges számomra, mert a születésnapom hónapja, hanem az együttélésünk kezdete is. Megismerkedésünk első pillanatától nem voltunk közömbösek egymás iránt, hiszen nagyon sok minden vonzott egymás felé bennünket. Eszembe jutnak a pillanatok, az együtt töltött napok a hegyek között, melyek szerelmünk titkos tanúi voltak - és eszembe jutnak közös életünk együtt töltött évei. A sok szép emlék! Hogy mindig milyen érdeklődő, a természet csodáit megmutató, egymásra csodálkozó volt a kapcsolatunk. Persze, voltak keserű pillanataink is, mint minden ember életében, mégis az együtt eltöltött 13 év teli volt csodákkal. Amikor megszólal egy dallam, ami veled köt össze, szívemben fájdalom ébreszt a valóra. Mióta elmentél, nincs kivel megosztanom az ébredéseimet, a napi gondjaimat, a fájdalmaimat és az örömeimet. Próbálom az emlékeket és a szívfájdalmaimat is elraktározni a lelkem mélyére, de egyre nehezebb. Haldoklanak a fények, számomra könnyes, csendesen búcsút mondó a világ. A csodákról még néha álmodom, még visszaadja egy rövid időre az életkedvemet, de hajnalra ébredve sápadtakká válnak a fények, a dallamok pedig elrepülnek az októberi szél szárnyán és tudomásul kell vennem, hogy hozzád már nem érnek el.
*
Messze merengek a végtelenbe
Szívemben csendesen pihen a dal
Fodrozódó felhők az égbolton
S a csillagok sápadt fénysugárral
Szemed ragyog felém a távolból
Hívlak, várlak az esti csendben
Sejtelmes árnyak ölelik át lelkem
Álomba ringatva a susogó széllel

Van lehetőség ...



Van lehetőség ... 

Tudod arra gondoltam,
hogy sírni való világ az olyan,
ahol annyi a rászorult, de talán
éppen attól szép a világ,
hogy mindenki rászorult,
és, hogy mindenkinek
szüksége van valakire,
és, hogy nincsen olyan
apró kis emberke,
akinél kisebb ne lenne,
olyan, aki őrá szorul,
akinek a kezét megfoghatja,
akit, ha elesik, felsegíthet:
mert szomorú lenne az a világ,
ahol csak egyesek a rászorultak,
ahol nem lenne meg
mindenkinek a lehetőség,
hogy egy másikon,
egy nála is nyomorultabbon
segítsen:
mert rászorulhat
az egészséges a betegre,
a gazdag is a szegényre,
a nagy is a kicsinyre...
talán, az teszi
az ember világát széppé,
hogy mindenkinek van lehetősége,
lehet gazdagon adó,
s ha mindenki egyszer rátalál arra,
akinek reá van szüksége,
(mert nincsen leglejjebb)
akkor többé nem lesz szegény,
érezheti magát
mindenki gazdagnak,
gazdag,
mert van miből adhat.

2014. szeptember 16.

A barátság egy lélek ...

A barátság egy lélek ...


Árnyékban ...



Árnyékban ...

Tudod arra gondoltam,
az ember képes felhalmozni
hatalmas tudást magába,
a helyes válasz, (mert megtanulta)
ott van benne készen,
minél többet telepít a fejébe,
lesz annál okosabb,
érdemes az elismerésre,
s aki a leckét meg nem tanulja,
marad visszavonhatatlanul tudatlan...
de talán
semmilyen iskolában vett kincs
nem teremt bölcsességet,
bölcsességet,
ami talán
nem másnak az eredménye,
mint a meglévőt jó helyről figyelni,
az életet
a világos oldalán szemlélni,
olyankor, amikor megvilágítja
a fény, az igaz szeretet,
nem pedig akkor,
amikor az elfordul Istentől,
amikor az élet
sötét éjszakába kerül...
bölcs csak ő egyedül,
az igaz szeretet lehet,
s az ő fényében
azt a romolhatatlan tudást
látni meg...
elfordulva, a sötétben,
a sok-sok ismerettel együtt is
az élet sivár:
minél több a tudás,
annál nagyobb
a kilátástalanság...
a sok közül kiutat
egyik sem mutat:
talán, mert az időtálló,
a bölcsesség,
van a napos,
a szeretet által megvilágított oldalon:
nem a szeretet fordul el az embertől,
Istennek az ember fordít hátat,
s abban a sötét árnyékban
nélküle az élet kilátástalan.

2014. szeptember 15.

Ősz felé ...



Ősz felé ...

Vigyázz-t állnak a fák
a borongós homályban
Szürke felhők sodródnak
a gyorsan röppenő nyárban
Esőázott virágok bókolnak,
esdekelve a napsugárnak
Elnémuló hangokban
a fények is csendesen
az ősz felé fordulnak, s
pihenni térnek hamarosan
 

2014. szeptember 21., vasárnap

Az ősz zenéje ...



Az ősz zenéje …

Ez már az ősz – szeptember. Vad szél kergeti a felhőket, a fák lomjait tépkedve, sárgult leveleket sodorva. Vesszőkosarakban, ládákban a nyár termései, elraktározva ízek, zamatok. Már magunkra csukjuk ablakainkat, ajtóinkat.
Költöző madaraink útra keltek, itt ott madár ring a szárazult ág hegyén.
Az estékben még tücsökzene szól, a vízpartok zengnek, de már megérint az ősz zenéje. Álmainkban visszatérnek a nyár emlékei.
*
Messze futott már a nyár,
Az ablakokon folyó könnyek
A kertekben sárguló levelek,
Ősz van megint, - megérkezett

Őszi ég alatt itt a gyász,
A nappal hirtelen estére vált
Szürkeség takar el csendesen,
Emlékek szállnak a lelkekben

Kapaszkodni a szeretetbe ....



Kapaszkodni a szeretetbe ...


Tudod arra gondoltam,
talán, ha az ember gyenge,
kapaszkodik
a felé nyújtott szeretetbe,
támaszt akar
és nem támasznak lenni,
kapaszkodó nélkül úgy hiszi,
vízbe fullad, s ha nem érzi,
hogy a közelében ott volna,
akár még erőszakkal is,
de magának kiharcolja...
ha másképp nem,
gyengeségével eléri
a szeretet helyett
a sajnálatot,
s mert akarja nagyon,
össze a szeretettel azt téveszti:
így azután sokat, csalódik sokszor,
kezdheti máshol,
újra az egészet elölről...
az erős ember az talán
nem kapaszkodik, a szeretetet
nem akarja mindenáron,
de, ha egyszer felébred benne,
az összes ereje odaszáll:
kevesebbszer szeret,
de akkor igazán,
nem kapni akar,
hanem mindent odaadni...
ha ő csalódik a szeretetben,
akkor abba egy kicsit belehal,
mert talán az erős
nem is erős annyira,
ahogyan azt a látszat mutatja.

2014. szeptember 14.

Ezüst sugarat szór ...



Ezüst sugarat szór ...

A szőlő beérett,
sárgulnak már a levelek,
a madarak messze repültek,
őszi felhők kerekednek
a suhanó időben

Közel az este,
ezüst sugarat szór a Hold
a bársonyos, sötét égboltra
Üzenetet küldenek a csillagok

Az éjszaka dallamai zengnek
A fáradt könnyek most pihennek
Békét, nyugalmat suttog a csend

Jelzőrendszer ...



Jelzőrendszer ...

Tudod arra gondoltam,
hogy van úgy, hogy a karámba,
amivel körülvéve vannak az állatok,
az ember vezet gyenge áramot,
ami valójában ártalmatlan,
de helyettesíti az ostort,
az ugatva terelő kutyát:
az érzés, mit az érintése okoz,
elég arra, hogy
a belül lévők megtanulják,
addig, ne tovább, ott van a határ...
és az emberben is talán
beépítve
ilyen jelzőrendszer van,
ami, normális esetben,
mintha nem is lenne,
de bekapcsol rögtön,
ha bánt mást, akár szóval,
akár cselekedettel, akár gondolattal,
és, mert az az érzés, amit okoz,
kellemetlen nagyon,
idővel megtanulja, és próbál
maradni a kerítésen belül:
persze, sokszor hiába az akarat,
nem mindig sikerül...
és van úgy is,
hogy a jelzőrendszer elromlik,
az ember ugyan működik,
csak épp érzéketlen,
csak épp lélektelen.

2014. szeptember 12.

Osonó szél



Osonó szél

Fürge szél játszadozik
futkározva a vizeken
Dallamok szárnyalnak,
lélektől lélekig osonnak
A szavak tiszta dallama
a pillanatok csodáiban,
Lágy ölelésed utáni vágy
szemed ragyogó varázsában
Reménykedő szívem üteme
szíved szelíd érzéseiben
Hasztalan kereslek, kutatlak:
elnyelt már a végtelen

A boldogság ...

A boldogság ... 




Legyen áldott ...



Legyen áldott ...

Tudod arra gondoltam,
hogy mennyire ki van szolgáltatva
az ember a körül levő világnak,
már születése pillanatában
a csillagok hangulatának,
és azután hány szeget vernek bele
szeretetlen hangulatok,
mire kialakul,
mire pontos mása lesz annak,
amit apródonként kapott,
amin már változtatni nem képes,
nem szabadulhat,
sorsát meghatározzák:
szülötte ő annak a sokféle hangulatnak,
hozzá nőttek, vele eggyé váltak
az idők során elszakíthatatlan...
aki szerencsés, marad abban
egy csöppnyi a gyermekből,
mint leheletnyi ózon
a rossz levegőn...
de talán,
sok évtizedes megkövesedést
élővé varázsolhat, ha megfogan,
ha fájdalom közt a világra jön
a világszép szeretet,
ha az ember tőle kerül áldott,
ezerszer áldott állapotba,
akkor tán minden rontás lekerül róla:
mert ami az idő során látszólag
elromlott végleg,
azt nem javíthatja meg más,
mint az igaz szeretet,
a neve is legyen áldott.

2014. szeptember 11.

2014. szeptember 14., vasárnap

Fényfolyóban ...



Fényfolyóban ...

Közeledik a nyár vége. A nap egyre későbben, egyre nehezebben bújik ki takarója alól.  Napközben még ontja sugarait és melegen simogat embert, állatot, - minden élőlényt, de már reggelente hűvösen csillan a vizekben. Bár szétkergeti sugaraival a felhőket és azúrkékre színezi mosolyával a horizontot. Játszadozik, incselkedik. Hol itt, hol ott ontja sugarait, vagy bujkál, - a morc felhőket is mosolyra késztetve. A fáknak is árnyékot rajzol még , de ezek az árnyak egyre rövidülnek és hirtelen tűnnek el.
A nap ősszel is boldogan ontja a fényt, és meleg színárnyalatokkal festi meg az őszt.
Sőt, -a napfény télen is örömmel simogat sugaraival. Fénykristályok ragyognak a fehér, puha hóbundán.
A patak csacsog, csobog, a két parton álló fák, bokrok és a víz tükre csillog a fényben.
A madarak szárnyaikat a Nap felé fordítva – fürdenek a fényfolyóban.

Szabadon ...



 Szabadon ...


Tudod arra gondoltam,
hogy talán
kevesebb az életben sokkal
a szabadon választott,
mint a kötelező gyakorlat,
bármennyire is vágyik
az ember a szabadságra,
inkább nevezhető fogolynak,
mint szabad madárnak...
igaz, a külső bilincs
mit sem számít,
ha szabad valaki legbelül,
de hát az sem egyszerű,
ha magát a gyűlölet befészkeli,
attól nehezen szabadulni,
és az rosszabb még
minden külső kényszernél...
nem lehet erőszakkal kitiltani,
ha kirakják az ajtón,
az ablakon beoson:
észre se veszi a házigazda,
és az uralkodó már megint ő,
a gyűlölet maga...
de a gyűlöletetet
(ami tán maga az ördög)
ki lehet játszani ûgyesen,
keresni, és találni kell
a tárgyának mentséget,
ami sokszor nem könnyű dolog,
de azért van mindig,
ha időnként mélyre is kell érte ásni...
egyszerre az sem megy,
mikor már az ember azt hiszi,
hogy szabad, még akkor is
bemerészkedik az álomba:
de sikerülhet fokról fokra,
és ha már nincsen sehol se,
ha eltűnt nyomtalan,
az, aki legyőzte
a kegyetlen rabtartót,
az, aki a bilincseit
eldobta,
magáról elmondhatja,
hogy a lényeget tekintve
ő szabad.



2014. szeptember 10.