Wass Albert
Álom
2014. július 30., szerda
Nem könnyű ...
Nem könnyű ...
Tudod arra gondoltam,
nem könnyű az embernek a dolga,
ha az ég felé vezető létrán
szeretné feljebb juttatni a lelkét,
oda kevés lehet
a jól megfontolt tudat,
kudarcot vallhat
minden előrelátó okos gondolat:
szétoszthatja mindenét
a szegények közt a gazdag,
ha az ajándékozó kezét
csupán az érdek,
(vágy a mennyei gazdagságra)
és nem a szeretet fogja,
az mit sem ér az égieknél...
addig hosszú az út, sok az ajtó,
aminek meg kell nyílnia,
de ezeket a bejáratokat
nem a látszat,
valódi kulcsok nyitják csak,
becsapni őket nem lehet,
felismerik rögtön a hamisat,
amiért itt taps, elismerés jár,
az ott,
mintha meg sem történt volna...
a kincseit az ember szétoszthatja,
tehet mindenkivel jót,
de ha szeretet nincsen benne,
hiába is dörömből, azok az ajtók
maradnak mind bezárva:
nem könnyű a dolog,
talán,
szeretet nélkül azon az úton
senki nem juthat feljebb,
hiába a tudata,
nem lesz neki ott soha otthona:
talán, oda belépő egyedül csak
a szeretettel teli cselekedet.
nem könnyű az embernek a dolga,
ha az ég felé vezető létrán
szeretné feljebb juttatni a lelkét,
oda kevés lehet
a jól megfontolt tudat,
kudarcot vallhat
minden előrelátó okos gondolat:
szétoszthatja mindenét
a szegények közt a gazdag,
ha az ajándékozó kezét
csupán az érdek,
(vágy a mennyei gazdagságra)
és nem a szeretet fogja,
az mit sem ér az égieknél...
addig hosszú az út, sok az ajtó,
aminek meg kell nyílnia,
de ezeket a bejáratokat
nem a látszat,
valódi kulcsok nyitják csak,
becsapni őket nem lehet,
felismerik rögtön a hamisat,
amiért itt taps, elismerés jár,
az ott,
mintha meg sem történt volna...
a kincseit az ember szétoszthatja,
tehet mindenkivel jót,
de ha szeretet nincsen benne,
hiába is dörömből, azok az ajtók
maradnak mind bezárva:
nem könnyű a dolog,
talán,
szeretet nélkül azon az úton
senki nem juthat feljebb,
hiába a tudata,
nem lesz neki ott soha otthona:
talán, oda belépő egyedül csak
a szeretettel teli cselekedet.
2014. július 27.
Bennem élsz
Bennem élsz
Bennem élsz,
szívem mélyére
zártalak
Megremeg a hangom,
ha szemed ragyog
előttem
Rád gondolok,
arcod látom a
végtelen térben
lelkünk szárnyalt,
s veled múlt el a
szerelem
Emlék az a nap,
mikor egymásra
találtunk
a sors kanyargós
ösvényein
utunkat együtt jártuk
de hirtelen
megtorpant
Érthetetlen már a
gondolat
tűnt remények mögött
Elnémult szavak,
könnyes szemek,
a fények
elhomályosodtak
Te is messze mentél
az örökkévalóságba
Minden mulandó
Minden mulandó
Tudod arra gondoltam,
az ember tapasztalatból tudja,
hogy minden mulandó,
a jelek afelé mutatnak,
de azért hívő és hitetlen
az öröklétet reméli:
hogy az élet hová tart,
azt nem tudja senki...
és így a jó talán,
ha tudná biztosan,
hogy vége nincsen soha,
érte nem harcolna,
amit megtehet
ebben a szakaszban,
azt a következőre
könnyen halasztana,
a mostani küzdelem nélkül telne,
egy lépést se haladna
az égig érő létrán felfele:
az értéke nem sok
a végtelen mennyiségű kincsnek...
az ember azt se tudja,
viszi-e tovább
a felgyülemlett szeretetet,
vagy vele az is vész a semmibe:
és talán jó is az, hogy nem tud
a végtelen valóságról semmit,
nem biztos az élet,
és a szeretet öröklétében,
ezért aztán most kell élnie,
most kell szeretnie,
nem érdemes halogatni,
mert esetleg aki azt teszi
végleg lemarad...
az ember tudatlanul talán
megbecsüli jobban
azt az itt tölthető rövid időt,
jobban védelmezi,
ami fontos neki,
amíg teheti, amíg azt érzi,
hogy a szív dobog még.
az ember tapasztalatból tudja,
hogy minden mulandó,
a jelek afelé mutatnak,
de azért hívő és hitetlen
az öröklétet reméli:
hogy az élet hová tart,
azt nem tudja senki...
és így a jó talán,
ha tudná biztosan,
hogy vége nincsen soha,
érte nem harcolna,
amit megtehet
ebben a szakaszban,
azt a következőre
könnyen halasztana,
a mostani küzdelem nélkül telne,
egy lépést se haladna
az égig érő létrán felfele:
az értéke nem sok
a végtelen mennyiségű kincsnek...
az ember azt se tudja,
viszi-e tovább
a felgyülemlett szeretetet,
vagy vele az is vész a semmibe:
és talán jó is az, hogy nem tud
a végtelen valóságról semmit,
nem biztos az élet,
és a szeretet öröklétében,
ezért aztán most kell élnie,
most kell szeretnie,
nem érdemes halogatni,
mert esetleg aki azt teszi
végleg lemarad...
az ember tudatlanul talán
megbecsüli jobban
azt az itt tölthető rövid időt,
jobban védelmezi,
ami fontos neki,
amíg teheti, amíg azt érzi,
hogy a szív dobog még.
2014. július 25.
Tűzvarázs ...
Tűzvarázs ...
Szitakötők járják
kecses táncukat
A víz fölött
keringőznek egymással
Gyűrűket fodroz a
tótükör felszínén
A játékos, pajkos
vidám szél
Könnyű, kék-vörös
füst száll az estben
A tábortüzek lángjai
fölött
Távoli harangszó zeng
az éterben
Csillagok fürdenek a
tó vizében
A telihold fénye
ezüstösen reszket
Lombtündérek susognak
a fűzágak között
Táncoló varázs, -
tűznyelvek lobogása
Szívemből elszálló
tengernyi bánat
A nyári reggelek ...
A nyári reggelek ...
az égbolton felhők
keringenek,
táncot járnak a fák a
szélben,
madarak szárnyalnak a
légben,
a vizek, patakok
csörgedeznek,
szitakötők, pillangók
a tó felett,
virágokon bogarak
zümmögnek,
arany fényűek a nyári
reggelek
Szépnek látó szeretet
Szépnek látó szeretet
Tudod arra gondoltam,
van úgy, hogy az ember
egy ismeretlent megpillant,
és addig, míg az a másik idegen,
épp csak azt veszi észre benne,
ami nem szép, de, ha figyel rá hosszan,
ha megismeri,
esetleg meg is szereti,
akkor észrevétlen előjönnek
az először nem látott szép vonások,
és eltűnnek azok,
amik nem tetszettek első ránézésre...
és van úgy, hogy az ember
a saját arcát sem szereti,
így aztán messzire kerüli a tükröt,
tōbbet látja, jobban megismeri,
jobban megkedveli a szomszédét,
mint a magáét: a szomszéd ismerősként,
a saját, rá a tükörből idegenként,
nem szerethetőként néz...
de idegen nem csak
a tükörből visszanéző arc lehet,
idegen maradhat az ember saját magának,
ha nem tekint soha befelé,
soha nem fogja megkedvelni azt,
aki ő valójában, pedig,
aki megismer valakit,
arra egészen másképp tekint,
másként, mint egy idegenre...
talán önmagát figyelve,
az indítékokat megtalálva,
az ember először csak megszokja,
elfogadja, végül meg is szeretheti magát,
de ahhoz kell a tükörbe tekinteni,
amihez bátorság kell,
de, amit a kívülről érkező
szépnek látó szeretet
nagyon megkönnyít.
van úgy, hogy az ember
egy ismeretlent megpillant,
és addig, míg az a másik idegen,
épp csak azt veszi észre benne,
ami nem szép, de, ha figyel rá hosszan,
ha megismeri,
esetleg meg is szereti,
akkor észrevétlen előjönnek
az először nem látott szép vonások,
és eltűnnek azok,
amik nem tetszettek első ránézésre...
és van úgy, hogy az ember
a saját arcát sem szereti,
így aztán messzire kerüli a tükröt,
tōbbet látja, jobban megismeri,
jobban megkedveli a szomszédét,
mint a magáét: a szomszéd ismerősként,
a saját, rá a tükörből idegenként,
nem szerethetőként néz...
de idegen nem csak
a tükörből visszanéző arc lehet,
idegen maradhat az ember saját magának,
ha nem tekint soha befelé,
soha nem fogja megkedvelni azt,
aki ő valójában, pedig,
aki megismer valakit,
arra egészen másképp tekint,
másként, mint egy idegenre...
talán önmagát figyelve,
az indítékokat megtalálva,
az ember először csak megszokja,
elfogadja, végül meg is szeretheti magát,
de ahhoz kell a tükörbe tekinteni,
amihez bátorság kell,
de, amit a kívülről érkező
szépnek látó szeretet
nagyon megkönnyít.
2014. július 24.
Égi lantok ...
Égi lantok...
Csöndes éjszaka,
fölöttünk ezüstlik a holdfény.
Szellő sem rezzen,
némaság a csillagok között.
Hajnal négyet mutat
az óra. Ébredő égbolt.
Zavart álomból nyílik
szemed.
A horizont fátyla
lebben, szétnyílik a hajnalban.
Az éjszaka sápadtsága
dereng.
Szétterül az ég
halvány selyme.
Álomittas szemek
nyílnak, titkok osonnak a szempillák alól.
Égi lantok szólanak,
a madarak ébresztő dallamuk zeng,
a hajnali horizont
kékülő mezején.
A Nap szemét
nyitogatja, sugárszálai érintik szívemet.
A kert fái között
szellő oson, a lombok között játszadozik a fénysugár.
Csillogók a
harmatcseppek a leveleken, a füvön.
Letűnt éjszaka,
sejtelmes álmok, - szívünk nyugovása.
Remény ébred, - a
város új napra kel.
Ritmusosan ...
Ritmusosan ...
Friss a hajnali szél,
ránk kacsint az
ébredő nap
a fények aranylón
sugároznak
Mosolyok az arcokon,
ritmusosan lüktet a
reggel
az ablakokon kúszó
ragyogásban
A mi világunk ...
A mi világunk
Tudod arra gondoltam,
veszélyes hely ez a mi világunk,
tele van a feszültség forrásaival,
felüti a fejét itt is, ott is, mindenhol:
nehéz megúszni
ilyen atmoszférában,
ekkora nyomás alatt
egy egész életet
ép ésszel...
aki nem elég óvatos, az útközben
a józanságát veszítheti el,
lesz téves eszméknek, s rabja
a rendíthetetlen gyűlöleteknek:
ők újabb forrásai
az újabb feszültségeknek...
jó azért még időben megelőzni,
érdemes, (elkerülendő a bajt)
letisztítva
a helyükre emelni a dolgokat,
nem engedni eluralkodni bent is
a káoszt, ami terjed vészesen kint...
ami legfontosabb, megérteni, s értve,
az ellenünk elkövetett vétkeket
megbocsátani rendre,
és fontos még, gondolatban se ártani:
talán így lehet
józan ésszel átvészelni,
ami nem könnyű feladat,
a szeretet segítsége nélkül
talán megoldhatatlan...
anélkül a rengeteg feszültség
talán elveszi a józan eszét,
és szorul megértésre az ember.
veszélyes hely ez a mi világunk,
tele van a feszültség forrásaival,
felüti a fejét itt is, ott is, mindenhol:
nehéz megúszni
ilyen atmoszférában,
ekkora nyomás alatt
egy egész életet
ép ésszel...
aki nem elég óvatos, az útközben
a józanságát veszítheti el,
lesz téves eszméknek, s rabja
a rendíthetetlen gyűlöleteknek:
ők újabb forrásai
az újabb feszültségeknek...
jó azért még időben megelőzni,
érdemes, (elkerülendő a bajt)
letisztítva
a helyükre emelni a dolgokat,
nem engedni eluralkodni bent is
a káoszt, ami terjed vészesen kint...
ami legfontosabb, megérteni, s értve,
az ellenünk elkövetett vétkeket
megbocsátani rendre,
és fontos még, gondolatban se ártani:
talán így lehet
józan ésszel átvészelni,
ami nem könnyű feladat,
a szeretet segítsége nélkül
talán megoldhatatlan...
anélkül a rengeteg feszültség
talán elveszi a józan eszét,
és szorul megértésre az ember.
2014. július 23.
A lelkek értik egymást
A lelkek értik egymást
Tudod arra gondoltam,
hogyha az egy nyelvet beszélik is,
mégse érti meg ember az embert,
hiába is mondja,
ha kicsit összetettebb,
ha mélyről jön a mondanivalója,
(ami azért nagyon egyszerű)
a másik úgy hallja, mintha
érthetetlen módon karattyolna...
persze, úgy tesz az udvarias,
mint aki érti,
de a másik, hogy nem értik,
azt nagyon is jól érzi...
pedig van,
hogy az ember a madarakkal,
az állatokkal is él összhangban,
pedig nem beszél kutyául,
a csicsergést se
fordítja a saját nyelvére,
és mégis érti jól a másikat:
hogy van ez, ki érti,
különbözik
a kifejező eszközük,
megértik egymást mégis...
az ember,
ha kicsit nehezebb a feladat,
nem képes felfogni a másikat,
talán, mert meg igazán,
csak a lelkek értik egymást,
talán, mert ők
nem csak hallgatják,
de érzik is a másikat.
hogyha az egy nyelvet beszélik is,
mégse érti meg ember az embert,
hiába is mondja,
ha kicsit összetettebb,
ha mélyről jön a mondanivalója,
(ami azért nagyon egyszerű)
a másik úgy hallja, mintha
érthetetlen módon karattyolna...
persze, úgy tesz az udvarias,
mint aki érti,
de a másik, hogy nem értik,
azt nagyon is jól érzi...
pedig van,
hogy az ember a madarakkal,
az állatokkal is él összhangban,
pedig nem beszél kutyául,
a csicsergést se
fordítja a saját nyelvére,
és mégis érti jól a másikat:
hogy van ez, ki érti,
különbözik
a kifejező eszközük,
megértik egymást mégis...
az ember,
ha kicsit nehezebb a feladat,
nem képes felfogni a másikat,
talán, mert meg igazán,
csak a lelkek értik egymást,
talán, mert ők
nem csak hallgatják,
de érzik is a másikat.
2014. július 23.
Intermezzo - Békesség
Intermezzo - Békesség
Kihunynak az éjszaka
csillagai, feloszlik a sötétség.
A Nap sugara utat
nyit a pirkadó égbolt alatt.
Az erdők, a mezők
párái fölött életet lehelnek a fények.
Madarak köszöntik az
ébredő hajnalt.
Galambok szárnyalnak,
virágok nyitják kelyheiket,
hogy befogadják
magukba az éltető sugarakat.
A házakon ablakokat,
ajtót nyitnak a siető emberek.
Friss kenyérillat,
kávéillat száll az otthonokból.
Békés nap indul – a
város szíve reménnyel dobban.
Játékos hullámok
Játékos hullámok
Tücsök ciripel a fű
között,
szitakötő táncol a
víz fölött
A nádasban békák
kuruttyolnak,
fényt adnak a
szentjánosbogarak
A tó vízében fürdenek
a csillagok,
fodrozódnak a játékos
hullámok
Ezüst estélyiben
ragyog a telihold
Szerenádot susog a
víg szellő,
hozza felénk a hársfa
illatot
Fátyol libben a
víztükörben,
fények lobbannak az
éjben
Ha más arat ...
Ha más arat ...
Tudod arra gondoltam,
"az élet szép, tenéked magyarázzam?"
és, hogy hiába is mondanák annak,
akinek a kiadott energiája
nem térül meg soha,
aki folyton csak ültet,
de helyette mindig más arat:
hiszen az életet az teszi széppé,
ha a befektetés busásan megtérül,
ha az ember este örömmel mondhatja,
hogy érdemes volt felkelnie reggel...
a sok hasznosult befektetés
adja az élet szépségét:
haszontalan a kínálás,
ha el senki nem fogadja,
haszontalan a felkelés,
ha a nap nem hozza
a maga hasznát magával...
és van úgy, hogy a jóság is
haszontalannak tűnik,
és haszontalannak
a hosszú évekig kínálgatott,
kínosan kitartó szeretet,
ha nem nyúl érte senki se...
de talán,
az mégse haszon nélküli,
mert a szeretet, a jóság,
ha nem is kell senkinek,
ha nem is az életet,
szépíti a sivár világot,
még akkor is,
ha annak sok szívfájdalmat hoz,
aki elfogadásra felkínálja,
akinek a virágjára
gyomként tekintenek.
"az élet szép, tenéked magyarázzam?"
és, hogy hiába is mondanák annak,
akinek a kiadott energiája
nem térül meg soha,
aki folyton csak ültet,
de helyette mindig más arat:
hiszen az életet az teszi széppé,
ha a befektetés busásan megtérül,
ha az ember este örömmel mondhatja,
hogy érdemes volt felkelnie reggel...
a sok hasznosult befektetés
adja az élet szépségét:
haszontalan a kínálás,
ha el senki nem fogadja,
haszontalan a felkelés,
ha a nap nem hozza
a maga hasznát magával...
és van úgy, hogy a jóság is
haszontalannak tűnik,
és haszontalannak
a hosszú évekig kínálgatott,
kínosan kitartó szeretet,
ha nem nyúl érte senki se...
de talán,
az mégse haszon nélküli,
mert a szeretet, a jóság,
ha nem is kell senkinek,
ha nem is az életet,
szépíti a sivár világot,
még akkor is,
ha annak sok szívfájdalmat hoz,
aki elfogadásra felkínálja,
akinek a virágjára
gyomként tekintenek.
2014. július 22.
A vihar
A vihar
Vihar tombol odakint.
Villámfények
robbannak az ablaküvegen.
Morc felhők közt
hasít a fény az égi óceánon.
Vad szél rázza a fák
ágait, jajgat, sír a táj fölött.
Szemünkben riadt
félelem.
A fények minden
idegszálunkat sisteregve érintik.
Az égbolton sűrű, lomha füstgomolyként
tekeregnek a nyári vihar ólomszürke fellegei. Sötét színek árnyalatát rajzolva
a horizontra. Kékes, fekete, sötétszürke, mélylila habtorlaszok, a széleiken
világosszürke és piszkosfehér fodrok, mintha széttépdesett rongydarabok
lennének. Közöttük még a Nap sugárszálai lövellnek át, haragosra,
kísértetiesre, de csodálatosra festve az égi óceánt. A szél is hirtelen
feltámad, sodorva a felhőket, míg dörgő hang zeng a messzeségből. A horizontot
áttépő villámok cikáznak, a felhőket is vörösre színezve. Csodálatosak, de a
villámok cikázása, a mennydörgés meg-megborzongat. Rettenetes szorongás lesz
úrrá rajtam, mint minden egyes alkalommal a villámlás hatására. Minden olyan
ijesztő, félelmetes. Dübörgés, fenyegető villámok, ahogy széthasad a horizont.
Teljesen besötétedik, recseg-ropog minden. És ebben a pillanatban hirtelen nagy
kövér cseppek hullnak az égből. Fut mindenki menedéket keresve! Azután ömleni
kezd az eső. A felhők a párától különböző színűvé váltak: furcsa lilás, -
kékes, szürkévé. Kristálymozaikká bomló, porladó, füstölgő esőfelhők robognak a
végtelen messzeségben. Hullámzik az égbolt, az ereszcsatornákon még folyó
esővíz jelzi a vihar itt létét, majd elcsendesedik az is, és elmarad a fények
cikázása. Megszakad a felhőkárpit, kisimul a horizont, kiderül az égbolt.
Itt-ott hallani még a megdörrenő égi kapukat – megszólalnak újra a madarak (akik
eddig olyan csendesek voltak) és a távolból lassan kikandikál a Nap. Elvonult –
véget ért a nyári zivatar.
Mértékegysége van ...
Mértékegysége van ...
Tudod arra gondoltam,
a távolságnak, a súlynak,
az időnek
mértékegysége van,
de nem mérhető a hit,
olyan mérőeszköz nincs,
ami meg tudná mutatni,
hogy valaki mit vall lélekből,
és mit kántál
csak a szavak szintjén...
de jelzi egyértelműen
a változás,
az, hogy, mint ember,
emberségben,
a hite által
milyen messzire jut el:
mert mondja el valaki
a legnagyszerűbb prédikációt,
és, mint ember
nem születik újjá,
a hite annak
nem a mélyből fakad...
mint a hit,
olyan a szeretet,
mértékegysége a változás:
ha megmarad
az ember annak,
aki volt előtte,
akivel csodát nem tesz,
az lehet, hogy azt hiszi,
hogy mély kút az érzése,
valójában
csak lebeg a felszínen,
jön egy nagyobb vihar,
és elviszi a semmibe.
a távolságnak, a súlynak,
az időnek
mértékegysége van,
de nem mérhető a hit,
olyan mérőeszköz nincs,
ami meg tudná mutatni,
hogy valaki mit vall lélekből,
és mit kántál
csak a szavak szintjén...
de jelzi egyértelműen
a változás,
az, hogy, mint ember,
emberségben,
a hite által
milyen messzire jut el:
mert mondja el valaki
a legnagyszerűbb prédikációt,
és, mint ember
nem születik újjá,
a hite annak
nem a mélyből fakad...
mint a hit,
olyan a szeretet,
mértékegysége a változás:
ha megmarad
az ember annak,
aki volt előtte,
akivel csodát nem tesz,
az lehet, hogy azt hiszi,
hogy mély kút az érzése,
valójában
csak lebeg a felszínen,
jön egy nagyobb vihar,
és elviszi a semmibe.
2014. július 21.
Csitáry-Hock Tamás - Van a varázs ...
Csitáry-Hock Tamás
Van a varázs…
Éled az életed. Amiben sok minden
történhet. Vannak benne mosolygós reggelek, magányos déli kávézások, esős
délutánok, kandallós esték. Néha a rég várt könyvet hozza a postás, máskor csak
kevésbé várt számlákat. Van, hogy új munkahelyet találsz, de van, hogy a régit
veszíted el. Vannak boldog találkozásaid és fájdalmas búcsúzásaid. Élsz. Teszed
a dolgod. És álmodsz. Aztán egy napon ...belépsz valahová. Egy helyiségbe. Egy
teljesen szokványos, szürke, semmi különöset nem adó helyiségbe. Legalábbis,
amikor belépsz, még így van. De valahogy, egy pillanatban szemben találod magad
valakivel. Vele. Rád mosolyog, szól hozzád. Beszéltek, és közben történik
valami. Valami, amit szavakkal még nem tudsz megfogalmazni, amit csak érzel.
Elköszönsz Tőle, kilépsz az ajtón, de már egy másik ember csukja be maga mögött
az ajtót. Akit egy mosoly megfogott, akit egy mosoly a hatalmába kerített. Egy
mosoly, ami nem csak mosoly. Hanem lélek. Érzés. Igen, ott bent, a szürke falak
között történt valami. Varázslat.
Bizony, létezik ilyen varázs. Mosolyvarázs…
Bizony, létezik ilyen varázs. Mosolyvarázs…
2014. július 28., hétfő
Kristály-pillanatok
Kristály-pillanatok
A lemenő Nap sugara,
mint egy fáklya integet, búcsúzik a horizonton.
Az alkony izzón
lüktet a múló naptól, majd halkan,
csendesen az estébe oson.
Nagyon szép.
Minden őszintébbé,
igazabbá válik, míg csendesen lelkünkbe kúszik az álmodozás, az álom.
Az álom, ami mindent
közelünkbe hoz, elérhetőbbé téve a vágyakat, az elérhetetlen,
beteljesülhetetlen
szerelmet is. Ami feloldja a lélek fájdalmát.
Megérkezel egy olyan
világba, amely csak a tiéd, amelyik csak az enyém – kettőnké.
Egy másoknak soha nem
érzékelhető világba, a szeretet, az összetartozás világába,
a titkok, a lobogás,
egy anyagtalan világba, ahol nincs önzés, csak a szeretet,
a szivárvány ezernyi
ragyogó színe.
Egy olyan világba,
ahol elveszik a messzeség, nincs távolság, nincs ellentét.
Összeköt a lélek
szeretete, csak a szeretet vonzása van, a közös rezgés.
A közös rezgésben a
bánat is, az öröm is, és csakis mindenben az egymás iránti szeretet.
A tündöklő csoda.
A csoda, a Kincs, a
Nap – a lelkünk és a szeretetünk.
2014. július 23., szerda
Mint a koldus ...
Mint a koldus ...
Aki szegény, aki
éhezik,
az vágyik gazdagnak lenni,
gazdagnak,
akinek mindene megvan...
pedig, akinek vagyona
megszámlálhatatlan,,
szegény az is,
ha megelégedve ő sincs,
ha az étvágya
csillapíthatatlan...
csak az gazdag, valódi,
aki magát annak is érzi,
kinek adható fölöslege van,
aki nem éhezik...
s mint a koldus, úgy vágyik
a szeretetlen a szeretetre,
azt hiszi,
hogy boldog az,
aki sok szeretetet bezsebel,
pedig talán, akinek sok van,
az még többet akar,
csak az a gazdag,
akinek annyi van,
hogy belőle más is jól lakhat...
az alkalmat
és a hozzá vezető utat,
mint a sötétben a fény,
a szeretet mindig megtalálja,
hogy érezhesse
az ember magát milliomosnak.
az vágyik gazdagnak lenni,
gazdagnak,
akinek mindene megvan...
pedig, akinek vagyona
megszámlálhatatlan,,
szegény az is,
ha megelégedve ő sincs,
ha az étvágya
csillapíthatatlan...
csak az gazdag, valódi,
aki magát annak is érzi,
kinek adható fölöslege van,
aki nem éhezik...
s mint a koldus, úgy vágyik
a szeretetlen a szeretetre,
azt hiszi,
hogy boldog az,
aki sok szeretetet bezsebel,
pedig talán, akinek sok van,
az még többet akar,
csak az a gazdag,
akinek annyi van,
hogy belőle más is jól lakhat...
az alkalmat
és a hozzá vezető utat,
mint a sötétben a fény,
a szeretet mindig megtalálja,
hogy érezhesse
az ember magát milliomosnak.
2014. július 18.
Wass Albert - Igazgyöngyök
Wass Albert
Igazgyöngyök
Egyszer régen, mikor
még nem volt bánat,
s a kék vizeken tündökölt a hold,
tündér leány állott a tenger partján,
s a hab lágyan, szerelmesen dalolt…
s a kék vizeken tündökölt a hold,
tündér leány állott a tenger partján,
s a hab lágyan, szerelmesen dalolt…
De egy este… messze
észak felől
orkán hadával érkezett a tél,
a tündér sírt és fényes könnyeit
zúgó tengerbe hullatta a szél…
orkán hadával érkezett a tél,
a tündér sírt és fényes könnyeit
zúgó tengerbe hullatta a szél…
Aztán elment… a
tenger várta, várta,
és fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
sötét vizén nem tündökölt a hold…
és fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
sötét vizén nem tündökölt a hold…
S a mélybe hullott
tündér-könnyekből
lettek a fényes igazgyöngy szemek…
A gyöngyhalász néha megtalálja
a mélybe rejtett tündér-könnyeket…
lettek a fényes igazgyöngy szemek…
A gyöngyhalász néha megtalálja
a mélybe rejtett tündér-könnyeket…
Én is ilyen
gyöngyhalász vagyok,
és verseim az igazgyöngyszemek…
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
s azóta néha gyöngyszemet lelek.
és verseim az igazgyöngyszemek…
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
s azóta néha gyöngyszemet lelek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)