Csitáry-Hock Tamás
A szív ...
2013. november 29., péntek
A szeretet, - cselekvés
A szeretet, - cselekvés
Tudod arra gondoltam,
hogy van aki azt vallja,
hogy a szeretet nem érzés,
hanem cselekvés,
de talán
inkább hőforrás,
ami belülről izzik,
és kívül melegít,
melegíti azt,
aki hozzá közelít,
hőenergia, ami alakul
különböző cselekedetté,
hő, amit hasznosítani
sok féle képen lehet...
ugyan az a cselekedet,
de sok származási hely,
azért aztán
összetéveszthető könnyen:
lehet kényszer,
és lehet szórakozás,
lehet szülője az elismerésre vágyás,
vagy lehet akár kisugárzása
a szeretet melegének...
talán nem is érzés,
talán nem is cselekedet,
belső forróság, ami szétáradva
akár cselekedetté is válhat.
hogy van aki azt vallja,
hogy a szeretet nem érzés,
hanem cselekvés,
de talán
inkább hőforrás,
ami belülről izzik,
és kívül melegít,
melegíti azt,
aki hozzá közelít,
hőenergia, ami alakul
különböző cselekedetté,
hő, amit hasznosítani
sok féle képen lehet...
ugyan az a cselekedet,
de sok származási hely,
azért aztán
összetéveszthető könnyen:
lehet kényszer,
és lehet szórakozás,
lehet szülője az elismerésre vágyás,
vagy lehet akár kisugárzása
a szeretet melegének...
talán nem is érzés,
talán nem is cselekedet,
belső forróság, ami szétáradva
akár cselekedetté is válhat.
2013. nov. 10.
Eleinte ...
Eleinte ...
Tudod arra gondoltam,
hogy kezdetben az ember keresgél,
azután egy kisebb kör kialakul,
egy szeretetkör, ahova
a felgyülemlett szeretetét odaadja,
hiszen legkönnyebben
a közelben lévőket lehet szeretni...
de van úgy, hogy azt veszi észrei valaki,
hogy az általa kibocsátott hőt
elnyeli a környezet,
vissza nem sugározza, hogy a meleg,
amit addig érzett, az a belőle jövő:
folyton csak teríti az asztalt,
de enni nem igen kap,
s hogy ő éhezik, senkinek fel nem tűnik,
mintha folyton csak állapotos lenne,
és gyermeket, akiben öröme tellik,
soha sem szülne...
ha az ember ezt érzi, akkor jól teszi,
ha a kört kiszélesíti annyira, hogy találjon olyat,
akit képes szeretni, aki a szeretetét boldogan veszi,
aki a meleget nem csak nyeli, de maga is sugározza,
aki gazdag és közben koldus is...
kell, hogy az ember olyat is szeressen,
aki nem csak fogyasztja az energiáját,
hanem újra tölti, különben idővel megfagy a szíve...
mert szeretetet adni jó,
de ha nem két ember a szülője,
marad csak csonka, szomorú az olyan szeretet,
az olyan embernek az élete.
hogy kezdetben az ember keresgél,
azután egy kisebb kör kialakul,
egy szeretetkör, ahova
a felgyülemlett szeretetét odaadja,
hiszen legkönnyebben
a közelben lévőket lehet szeretni...
de van úgy, hogy azt veszi észrei valaki,
hogy az általa kibocsátott hőt
elnyeli a környezet,
vissza nem sugározza, hogy a meleg,
amit addig érzett, az a belőle jövő:
folyton csak teríti az asztalt,
de enni nem igen kap,
s hogy ő éhezik, senkinek fel nem tűnik,
mintha folyton csak állapotos lenne,
és gyermeket, akiben öröme tellik,
soha sem szülne...
ha az ember ezt érzi, akkor jól teszi,
ha a kört kiszélesíti annyira, hogy találjon olyat,
akit képes szeretni, aki a szeretetét boldogan veszi,
aki a meleget nem csak nyeli, de maga is sugározza,
aki gazdag és közben koldus is...
kell, hogy az ember olyat is szeressen,
aki nem csak fogyasztja az energiáját,
hanem újra tölti, különben idővel megfagy a szíve...
mert szeretetet adni jó,
de ha nem két ember a szülője,
marad csak csonka, szomorú az olyan szeretet,
az olyan embernek az élete.
2013. nov. 10.
Fáradtan
Fáradtan
Fáradtan alszom el,
Naponta fáradtan
kelek
Fájó minden pillanat
Kerekeim is sírnak
Gurulok fáradt
szemekkel
Háborúban ...
Háborúban ...
Tudod arra gondoltam,
aki részt vesz a háborúban,
az vesztes mindenképpen,
még ha muszájból, akkor is
pusztítani nem lehet büntetlenül:
az egyik úgy bírja ki,
hogy megkeményszik,
a szíve kővé válik, többé se öröme,
se bánata, a másik a ténybe
tán bele is bolondul...
esélye a további élhető életre
csak annak lehet talán,
aki ott a harc mezején
a saját békéjét megköti,
és bármekkora is a vész,
fegyverét másra nem emeli...
nyugodt szívvel csak akkor teheti,
ha benne tudatosul,
a másik oldalon nem ellenség,
hozzá hasonló áldozatok vannak,
egy rajtuk kívüli hatalom az,
aki velük gonoszul ezt műveli:
aki azt teszi, legalább
a lelke békéjét megmenti...
a béke is csak látszólagos,
a csaták mindennaposak ott,
ahol ember él,
kimaradni belőlük nem egyszerű,
aki csatatérre kerül
békét teremteni nem képes,
legfeljebb
a saját lelki békéjét mentheti,
azzal, hogy a csatabárdot
fel nem veszi...
de ahhoz tudnia kell,
hogy a másik nem ellenség,
áldozat csupán, parancsol neki
egy belső, általa irányíthatatlan,
az ő életét is örökre megkeserítő,
rajta is uralkodó gonosz hatalom:
érzéketlenné lesz, vagy belerokkan,
aki a lelki békéjét otthagyja
a csatatéren folyó ádáz harcban.
aki részt vesz a háborúban,
az vesztes mindenképpen,
még ha muszájból, akkor is
pusztítani nem lehet büntetlenül:
az egyik úgy bírja ki,
hogy megkeményszik,
a szíve kővé válik, többé se öröme,
se bánata, a másik a ténybe
tán bele is bolondul...
esélye a további élhető életre
csak annak lehet talán,
aki ott a harc mezején
a saját békéjét megköti,
és bármekkora is a vész,
fegyverét másra nem emeli...
nyugodt szívvel csak akkor teheti,
ha benne tudatosul,
a másik oldalon nem ellenség,
hozzá hasonló áldozatok vannak,
egy rajtuk kívüli hatalom az,
aki velük gonoszul ezt műveli:
aki azt teszi, legalább
a lelke békéjét megmenti...
a béke is csak látszólagos,
a csaták mindennaposak ott,
ahol ember él,
kimaradni belőlük nem egyszerű,
aki csatatérre kerül
békét teremteni nem képes,
legfeljebb
a saját lelki békéjét mentheti,
azzal, hogy a csatabárdot
fel nem veszi...
de ahhoz tudnia kell,
hogy a másik nem ellenség,
áldozat csupán, parancsol neki
egy belső, általa irányíthatatlan,
az ő életét is örökre megkeserítő,
rajta is uralkodó gonosz hatalom:
érzéketlenné lesz, vagy belerokkan,
aki a lelki békéjét otthagyja
a csatatéren folyó ádáz harcban.
2013, nov. 9.
A zene határtalan
A zene határtalan
Tudod arra gondoltam,
hogy a zene nem ismer határokat,
és valóban, nincsenek nyelvi akadályai,
repül a szelek szárnyán, mindenkihez elér,
de képes megállítani
az előle elzárkózó ember,
aki valamiért befogadni nem tudja,
pedig, ha ajtót nyitna számára,
mint egy kopogtató idegennek,
ha egyszer lehetne otthona lakója,
egy nap ébredne arra,
hogy családtag lett az idegenből,
akkor már tudná pontosan,
nélküle az élet kevesebb sokkal...
és ha a zenére lehet azt mondani,
hogy határtalan, ugyanaz
érvényes a szeretetre is,
mindenütt ott van,
nyelvi nehézségei nincsenek,
képes a szárnyalásra,
szabad útjának
csak az ember vethet gátat...
de ha egyszer otthonába engedi,
vagy, ha csak egy rést hagy neki,
akkor is besurran rögtön,
marad, ha el nem kergetik,
idővel vele az ember eggyé válik,
a hangjait, hangszereit megismeri,
maga is műveli, a világban terjeszti,
akkor tudja már biztosan,
hogy a szeretet hangjai nélkül
az élet kevesebb sokkal.
hogy a zene nem ismer határokat,
és valóban, nincsenek nyelvi akadályai,
repül a szelek szárnyán, mindenkihez elér,
de képes megállítani
az előle elzárkózó ember,
aki valamiért befogadni nem tudja,
pedig, ha ajtót nyitna számára,
mint egy kopogtató idegennek,
ha egyszer lehetne otthona lakója,
egy nap ébredne arra,
hogy családtag lett az idegenből,
akkor már tudná pontosan,
nélküle az élet kevesebb sokkal...
és ha a zenére lehet azt mondani,
hogy határtalan, ugyanaz
érvényes a szeretetre is,
mindenütt ott van,
nyelvi nehézségei nincsenek,
képes a szárnyalásra,
szabad útjának
csak az ember vethet gátat...
de ha egyszer otthonába engedi,
vagy, ha csak egy rést hagy neki,
akkor is besurran rögtön,
marad, ha el nem kergetik,
idővel vele az ember eggyé válik,
a hangjait, hangszereit megismeri,
maga is műveli, a világban terjeszti,
akkor tudja már biztosan,
hogy a szeretet hangjai nélkül
az élet kevesebb sokkal.
2013. november 8.
A télben jött tavasz
A télben jött tavasz
Tudod arra gondoltam,
hogy a fagyos, a hideg talajban
az élet el nem indul,
hogy a mag kicsírázzon,
kell, hogy a Földet kívülről
a Nap melegítse hosszan...
ahogy ezt a mag megérzi,
az életre kezd készülődni,
nyújtózkodni az életet adó fény felé...
amikor belőle gyönyörű virág lesz,
már ő melegíti, simogatja, ő,
a fagyos Földből érkező
a melegségre vágyók szívét,
de azért rendületlenül tovább is
az életet adó Napba kapaszkodik,
hiszen életet kapott tőle,
a léte függ tőle...
és olyan lehet az ember lelke is,
mint a hideg télben a Föld: fagyos,
szükséges a kívülről jövő melegség,
hogy felengedjen a jég,
hogy a szeretet virágba boruljon...
adni képes az a virág
sokaknak meleget,
ha nem is ébreszt mindjárt életet,
de talán sugároz reményt
a télben jött tavasz
az arra vágyó léleknek.
hogy a fagyos, a hideg talajban
az élet el nem indul,
hogy a mag kicsírázzon,
kell, hogy a Földet kívülről
a Nap melegítse hosszan...
ahogy ezt a mag megérzi,
az életre kezd készülődni,
nyújtózkodni az életet adó fény felé...
amikor belőle gyönyörű virág lesz,
már ő melegíti, simogatja, ő,
a fagyos Földből érkező
a melegségre vágyók szívét,
de azért rendületlenül tovább is
az életet adó Napba kapaszkodik,
hiszen életet kapott tőle,
a léte függ tőle...
és olyan lehet az ember lelke is,
mint a hideg télben a Föld: fagyos,
szükséges a kívülről jövő melegség,
hogy felengedjen a jég,
hogy a szeretet virágba boruljon...
adni képes az a virág
sokaknak meleget,
ha nem is ébreszt mindjárt életet,
de talán sugároz reményt
a télben jött tavasz
az arra vágyó léleknek.
2013. nov. 8.
Szél borzolja ...
Szél borzolja ...
A szomorúfűzeket borzolja
a szél
Lelassul a múlandó
idő
A végtelenben
elvesznek a fények
Az égbolt borongós
óceánján
Szíved bennem él ...
Szíved bennem él...
Játszadozik a
napsugár az ablakon. Amikor a simogatását érzem, azt tudom, ez Tőled érkezik
felém.
Az utóbbi időben vizsgálom magam - vajon tényleg így elrohantak az évek?
Tükörbe nézve - meg kell állapítanom - nyomtalanul szálltak el felettem. Vagyis talán nem egészen, hiszen a szemem csillogása talán mattabb, és ezüst hajszálak csillannak a hajamban. De azt tudom, szívem, lelkem addig fiatal, míg felőled a sugarat, a fényt érzem... és tudod miért? Mert Te és a fiatalságom együtt van. Mert nélküled minden régen elszállt volna. Tudom, azt mondod, badarság, de én mégis ezt érzem. Szíved bennem él, és az én szívem Temiattad, Teérted él. A Te szemed fénye ragyog bennem és ha szomorúság telepszik rám, az is azért van, mert Tőled érzek bánatot. Ilyenkor az öröm fénye elhomályosul, de újra fényt árasztasz felém és akkor az én fényem is újra ragyog. Ne engedd, hogy a kikeletet, az új tavaszt a tél eltakarja, hogy elhomályosítsa a bánat, a szomorúság.
Az utóbbi időben vizsgálom magam - vajon tényleg így elrohantak az évek?
Tükörbe nézve - meg kell állapítanom - nyomtalanul szálltak el felettem. Vagyis talán nem egészen, hiszen a szemem csillogása talán mattabb, és ezüst hajszálak csillannak a hajamban. De azt tudom, szívem, lelkem addig fiatal, míg felőled a sugarat, a fényt érzem... és tudod miért? Mert Te és a fiatalságom együtt van. Mert nélküled minden régen elszállt volna. Tudom, azt mondod, badarság, de én mégis ezt érzem. Szíved bennem él, és az én szívem Temiattad, Teérted él. A Te szemed fénye ragyog bennem és ha szomorúság telepszik rám, az is azért van, mert Tőled érzek bánatot. Ilyenkor az öröm fénye elhomályosul, de újra fényt árasztasz felém és akkor az én fényem is újra ragyog. Ne engedd, hogy a kikeletet, az új tavaszt a tél eltakarja, hogy elhomályosítsa a bánat, a szomorúság.
Nekem kincs vagy,
fény vagy, a zene, a dallam, egy lágy melódia vagy - a lelkem húrjait érintő, a
lelkem húrjain zengő. Nekem a tündérem, a lelkem tündére. A két szemed, mikor
ragyog - az én két legragyogóbb csillagom , melyek fényét leírni lehetetlen.
Azt is tudod, hiszen már tapasztalhattad: szavaim is addig élnek, akkor
szárnyalnak, ha Neked szólhatnak, Hozzád szólhatnak. Örök dallamok ezek - lágy
melódiaként - Te élsz benne .
Maradj nekem az
ifjúságom, az ifjúságunk - hozd el a Kikeletet ...
*
Lássuk egymásban az Isten teremtését
Sok új csodát, az égi fényeket
a varázslatokat, az örök törvényeket
az egymás iránti mély szeretetet...
Sok új csodát, az égi fényeket
a varázslatokat, az örök törvényeket
az egymás iránti mély szeretetet...
A szerelem?
A szerelem?
Egy érzés. Egy
csodálatos, mégis fájó érzés, ami a lelkünkből száll fel, nagyon mélyről.
Hogy szunnyad, ha
nincs, hogy lángra lobban, ha megérint az érzés.
Átjárja testünket,
lelkünket.
Belénk fészkelődik –
megállíthatatlanul.
Egy álom, vágy,
beteljesülés, öröm, bánat, bizakodás, - bizonytalanság, szelídség, vadság,
odaadás, őrület, - lángolás, sóvárgás.
A legbolondítóbb, a
legfájdalmasabb, de a legcsodálatosabb.
Mindent jelent: a legjobbat, és a legrosszabbat, - a
kellemeset és a kellemetlent.
... és közben majd belehalunk
Eszmélés
Eszmélés
A ködbe vesznek a
szavak
Elmosódnak, olykor
belénk marnak
Színes álmainkban
élünk,
S ébredésünk
magányunkban.
Letisztult emlékeink
mélyén
Riadtan eszmélünk
önmagunkban
A természet minduntalan él
A természet minduntalan él
Alkonyodik. Nagyon szép és érdekes
látványa ez a horizonton a naplementének.
Olyan, mintha egy gömb mögött veszne el egy ívben. Mindig új és új fényeket, érzéseket nyújt a szívemnek.
Aranyló és zöld ragyogású az egész határ. Oly békés és szelíd a táj, a látvány csodás. Már learatták a gabonát, a tarló aranyfényű, míg az erdő széle és mélye zöld árnyalatok sokaságát nyújtja. A csalitban zengnek a madarak, susog a szél a fák között, erdei és mezei illatokat hoz magával. Szívtad már magadba mélyen ezeket az illatokat? A fák kesernyés aromája valami megfoghatatlan, elmondhatatlan érzést ad a lelkednek.
Olyan, mintha egy gömb mögött veszne el egy ívben. Mindig új és új fényeket, érzéseket nyújt a szívemnek.
Aranyló és zöld ragyogású az egész határ. Oly békés és szelíd a táj, a látvány csodás. Már learatták a gabonát, a tarló aranyfényű, míg az erdő széle és mélye zöld árnyalatok sokaságát nyújtja. A csalitban zengnek a madarak, susog a szél a fák között, erdei és mezei illatokat hoz magával. Szívtad már magadba mélyen ezeket az illatokat? A fák kesernyés aromája valami megfoghatatlan, elmondhatatlan érzést ad a lelkednek.
Már hűvösödik a levegő, de a lombokon át
játszadozik a lemenő nap fénysugara. Benne van ebben a fényben a nyár múlása,
még akkor is, ha augusztust mutat a naptár. Az ősz közeledtére emlékeztetnek az
ízek, illatok, a pillanatok. Az erdő széléről kúszik egyre beljebb, majd
csendesen leszáll a titokzatos homály, amelyet a lemenő nap és a felettünk
szálló felhőfoszlányok együttesen nyújtanak.
Megfigyelted már, - hogy az erdőben, mezőn, réten, - a természetben soha nincs csend? - mégis ez a "csend" az igazi csend, amelyet itt érzel. Él az erdő, a természet ... minduntalan.
Ág reccsen itt-ott, mintha valaki lopakodna a sűrűben, és a fák közé telepedett kékes párásság sejtelmes hangulatot áraszt és kúszik a szíved mélyére. Madarak szárnycsapásait hallani és riadtan rezzensz te is össze, ha az idilli hangulatban hirtelen vijjogva repül el a fejed fölött egy madár.
Bogarak nyüzsögnek mind a földön, mind a levegőben. Szúnyogok hada zümmög, beléd mardosva, de most még ezt is tűröd.
Megfigyelted már, - hogy az erdőben, mezőn, réten, - a természetben soha nincs csend? - mégis ez a "csend" az igazi csend, amelyet itt érzel. Él az erdő, a természet ... minduntalan.
Ág reccsen itt-ott, mintha valaki lopakodna a sűrűben, és a fák közé telepedett kékes párásság sejtelmes hangulatot áraszt és kúszik a szíved mélyére. Madarak szárnycsapásait hallani és riadtan rezzensz te is össze, ha az idilli hangulatban hirtelen vijjogva repül el a fejed fölött egy madár.
Bogarak nyüzsögnek mind a földön, mind a levegőben. Szúnyogok hada zümmög, beléd mardosva, de most még ezt is tűröd.
Hagyom, hogy szívem mélyére ülepedjen ez
az érzés kavalkád, hogy holnap, és azután erőt merítve belőle érezzem, hogy
milyen szép, gyönyörű a természet világa
Rács közé
Rács közé
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember rács közé zárja
nem csak a szabadságra vágyó,
a szabad életet kedvelő állatot,
de szelídítés céljából
ketrecbe kényszerít önmagát,
szoros, láthatatlan bilincsekbe öltözik,
megszokta annyira, észre se veszi,
hogy eggyé vált a rabsággal,
csak a szegény szíve sajdul bele néha...
mert bizalmatlan önmagával szemben is,
magát el a szabadságtól azért zárja,
minél kevesebb kárt tegyen a világban,
esetleg önmagában, teszi ezt, mert ésszel él:
vaslánc helyett magát esküvel rögzíti,
törvényekkel fenyegeti,
mintha szabadon veszélyt jelentene csak,
a szabadon élő önmagában nem bízik,
nem bízik a szabadon lévő másikban...
hogy jól gondolja,
azt mutatja a sok rossz példa,
hogy mennyit árt börtönéből kiszabadulva,
mert szabadon az ember az eszét veszti,
tán a bilincs segíti,
hogy maga után
kevesebb áldozatot hagyjon...
így aztán egy életen át
eszi a rabság kenyerét,
másképp nem is tehetné, elveszítette rég
a szabadon élő képességét,
el is felejtette a szabadság ízét...
pedig talán,
ha a szabadságot jól csinálná,
ha soha nem élne vele vissza,
ha nem a haszonleső ész,
de a bölcs szív tanácsára cselekedne,
kedvére élhetne szabadon,
kárt soha nem tenne másban,
az a lehetetlen is megtörténne,
hogy rabláncok nélkül
akár még boldog is lehetne...
az okos ész elront sok mindent,
de a szív az ösztönös szeretetével,
ha szabadon engednék őt,
biztosan nem vétene hibát.
hogy az ember rács közé zárja
nem csak a szabadságra vágyó,
a szabad életet kedvelő állatot,
de szelídítés céljából
ketrecbe kényszerít önmagát,
szoros, láthatatlan bilincsekbe öltözik,
megszokta annyira, észre se veszi,
hogy eggyé vált a rabsággal,
csak a szegény szíve sajdul bele néha...
mert bizalmatlan önmagával szemben is,
magát el a szabadságtól azért zárja,
minél kevesebb kárt tegyen a világban,
esetleg önmagában, teszi ezt, mert ésszel él:
vaslánc helyett magát esküvel rögzíti,
törvényekkel fenyegeti,
mintha szabadon veszélyt jelentene csak,
a szabadon élő önmagában nem bízik,
nem bízik a szabadon lévő másikban...
hogy jól gondolja,
azt mutatja a sok rossz példa,
hogy mennyit árt börtönéből kiszabadulva,
mert szabadon az ember az eszét veszti,
tán a bilincs segíti,
hogy maga után
kevesebb áldozatot hagyjon...
így aztán egy életen át
eszi a rabság kenyerét,
másképp nem is tehetné, elveszítette rég
a szabadon élő képességét,
el is felejtette a szabadság ízét...
pedig talán,
ha a szabadságot jól csinálná,
ha soha nem élne vele vissza,
ha nem a haszonleső ész,
de a bölcs szív tanácsára cselekedne,
kedvére élhetne szabadon,
kárt soha nem tenne másban,
az a lehetetlen is megtörténne,
hogy rabláncok nélkül
akár még boldog is lehetne...
az okos ész elront sok mindent,
de a szív az ösztönös szeretetével,
ha szabadon engednék őt,
biztosan nem vétene hibát.
2013, nov. 7.
Egy nyelven
Egy nyelven
Tudod arra gondoltam,
hogy az emberek általában,
akik egy nyelvet beszélnek,
egymást jól megértik,
hasonló az örömük,
és a bánatuk sincs távol egymástól,
elég a közelítő életkor,
hogy értsék egymást fél szavakból...
de ha érkezne valaki egy másik világból,
az csak egy érthetetlen idegen lenne,
mint ahogy ő sem értené az embert,
akinek látszólag megvan mindene:
mint a süketek párbeszéde,
a társalgásuk olyan lenne...
sokan értik egymást, és kevesen vannak úgy,
akik azt érzik, ők, mintha
idegen bolygóról jöttek volna,
akiknek nem értik a szavát,
a rájuk figyelő jószándék is hiába...
és talán lehetséges az is,
hogy a meg nem értett,
tudta és akarata nélkül,
de el van tévedve,
egy másik világban él,
nem adósa neki a világ,
a nem értés oka
nem az érdektelenség,
nem a kiszorítás,
csak más a nyelv, amin beszél,
de nem csak a többi van távol,
tőlük ő olyan messze van legalább,
akit nem értenek, az se értheti a többit,
így aztán része lesz a magány...
a csoda az, ha egyszer valaki érti,
aki zagyvaságnak nem érzi,
akit egészen biztos, hogy jól ért ő is,
mintha csak találkoztak volna
mr egy másik életben:
hasonló a belső nyelv,
hasonló az érzés,
hasonló a kettőjük
különös világa...
az igazi nagy találkozás az,
mikor a másoknak
érthetetlen idegenek
értik egymást tökéletesen.
hogy az emberek általában,
akik egy nyelvet beszélnek,
egymást jól megértik,
hasonló az örömük,
és a bánatuk sincs távol egymástól,
elég a közelítő életkor,
hogy értsék egymást fél szavakból...
de ha érkezne valaki egy másik világból,
az csak egy érthetetlen idegen lenne,
mint ahogy ő sem értené az embert,
akinek látszólag megvan mindene:
mint a süketek párbeszéde,
a társalgásuk olyan lenne...
sokan értik egymást, és kevesen vannak úgy,
akik azt érzik, ők, mintha
idegen bolygóról jöttek volna,
akiknek nem értik a szavát,
a rájuk figyelő jószándék is hiába...
és talán lehetséges az is,
hogy a meg nem értett,
tudta és akarata nélkül,
de el van tévedve,
egy másik világban él,
nem adósa neki a világ,
a nem értés oka
nem az érdektelenség,
nem a kiszorítás,
csak más a nyelv, amin beszél,
de nem csak a többi van távol,
tőlük ő olyan messze van legalább,
akit nem értenek, az se értheti a többit,
így aztán része lesz a magány...
a csoda az, ha egyszer valaki érti,
aki zagyvaságnak nem érzi,
akit egészen biztos, hogy jól ért ő is,
mintha csak találkoztak volna
mr egy másik életben:
hasonló a belső nyelv,
hasonló az érzés,
hasonló a kettőjük
különös világa...
az igazi nagy találkozás az,
mikor a másoknak
érthetetlen idegenek
értik egymást tökéletesen.
2013, nov. 7.
2013. november 27., szerda
Esős ősz
Esős ősz
Egyre komorabb szürke
felhők gurulnak az égbolton, lógnak az égből. A háztető összemosódik a
horizonttal. Minden fény elbujdokolt. Az égi csatornákból ömlik zúdul a hideg,
őszi eső. Viharos szél rázza az ablakokat, verdesi a fákat, a bokrokat, veri az
ömlő eső. Beissza magát csontjaimba, pórusaimba, álmaimba. Olyan lelketlen
minden.
Nedves cseppekkel
telítődik a levegő. Esik. A szél belekap a cseppekbe, sodorja őket tova.
Gondolataimba bolyongok. Tévelygek az esőben. A szél sodorja a felhőket, elviszi
messze a napsugarakat, pedig úgy kívánom a ragyogást, a napfényt, de most az
egész világ esőcseppekből,
könnycseppekből áll. Esik. Napok óta esik. Sápadt, szürke az égbolt. Hideg eső
folyik a csatornákon. Most a harangszó is panaszosan zeng. Szívemet vasbilincs
szorítja.
Elsuhannak az őszi
illatok, lassan elcsendesedik minden, csak a lassú, lomha eső esik a falombokra, az ablakon végigfolyva és az én
szívemre is rátelepedve. Hallgatom az eső hangját és Rád gondolok. Az ömlő eső
függönyén át szemed ragyogása van előttem, melynek fénye melengeti lelkemet.
Gyöngédség, búskomorság, féltés, ömlő eső.
Sűrű felhők lógnak a
földre, fáradtan teszik le terheiket. Az őszi eső cseppjei hideg gyöngyökként
érintik lelkünket.
*
A napfény párába
takarózott
Lelkünk szavakba
burkolózott
Sűrű esőcseppek
mossák a tájat
Guruló
gyöngyszemekként a fákat
A Föld csodái
A Föld csodái
Tudod arra gondoltam,
hogy a Föld tele van látszólag
szebbnél szebb csodával,
amiből, ha kerül egynek a tulajdonába,
az a csillogó fényét elveszíti hamar,
addig volt különleges,
azután lesz természetes:
az egész csak messziről ámulatkeltő,
jelentéktelen darabokban, megszokva
kiábrándító látva naponta...
azért, hogy az ember nem tud hosszan örülni,
meg lehet szokni mindent, ha ott van a közelben,
ha nap, mint nap megtapintják,
előbb utóbb kiderül róla, mégse csoda az,
csak messziről tűnik tökéletesnek...
talán, aki egyszer elveszített mindent,
csalódott az egészben, mert meglátta,
hogy a sok kincs hamis valójában,
és még elvesztette az emberiségben lévő
összes bizalmát is, ha nulláról,
üres zsebbel, és üres lélekkel indul,
akkor örülni újra tud
minden apró kavicsnak,
minden egyes embernek,
akiről kiderül mégis,
hogyha az egészben nem is,
de benne valóban bízhat,
és akkor az a kevés
ünnep az életében annak,
aki már csalódott a sokban...
nem sok, de ami van, kincs lenne, valódi,
amit egyenként, kételkedve szedegetne össze,
nem naivan a hamis látszatnak bedőlve,
mert ugyan kincs van a Földön,
de nem könnyen elérhető helyen biztosan...
azt nem lehet megszokni soha,
az a nehéz próbát is kiállja:
létezik, de a látszatnál kevesebb sokkal,
viszont annál nagyobb az értéke,
ha a nincstelen
gazdagszik lépésről lépésre,
ha az övé nem a nagy egészből
egy találomra elvett rész,
hanem a sok nehézség árán
bizalmatlanul is kiszitált
valódi kincs, amit végre megtalált.
hogy a Föld tele van látszólag
szebbnél szebb csodával,
amiből, ha kerül egynek a tulajdonába,
az a csillogó fényét elveszíti hamar,
addig volt különleges,
azután lesz természetes:
az egész csak messziről ámulatkeltő,
jelentéktelen darabokban, megszokva
kiábrándító látva naponta...
azért, hogy az ember nem tud hosszan örülni,
meg lehet szokni mindent, ha ott van a közelben,
ha nap, mint nap megtapintják,
előbb utóbb kiderül róla, mégse csoda az,
csak messziről tűnik tökéletesnek...
talán, aki egyszer elveszített mindent,
csalódott az egészben, mert meglátta,
hogy a sok kincs hamis valójában,
és még elvesztette az emberiségben lévő
összes bizalmát is, ha nulláról,
üres zsebbel, és üres lélekkel indul,
akkor örülni újra tud
minden apró kavicsnak,
minden egyes embernek,
akiről kiderül mégis,
hogyha az egészben nem is,
de benne valóban bízhat,
és akkor az a kevés
ünnep az életében annak,
aki már csalódott a sokban...
nem sok, de ami van, kincs lenne, valódi,
amit egyenként, kételkedve szedegetne össze,
nem naivan a hamis látszatnak bedőlve,
mert ugyan kincs van a Földön,
de nem könnyen elérhető helyen biztosan...
azt nem lehet megszokni soha,
az a nehéz próbát is kiállja:
létezik, de a látszatnál kevesebb sokkal,
viszont annál nagyobb az értéke,
ha a nincstelen
gazdagszik lépésről lépésre,
ha az övé nem a nagy egészből
egy találomra elvett rész,
hanem a sok nehézség árán
bizalmatlanul is kiszitált
valódi kincs, amit végre megtalált.
2013, nov. 6.
Késő már
Késő már
Hiába kereslek, hiába
szólítlak
Simogatnám kedves
arcodat
Ősz hajad selymesen
érintene,
De már a semmit
érezhetem
Szomorú fények
szememben,
Beleírtalak bús
szívembe,
Angyalként élsz a
lelkemben,
Messze szárnyalsz a
végtelenben
Lassan elmúlunk
Lassan elmúlunk
Lopakodó fények,
Titkos mosolyok,
Elsuhanó pillanatok,
Rohanó éveinkben
A hit, a remény
bennünk,
A szeretet kísér
útjainkon
Titkokat tárunk fel,
S az emlékek kísérnek
Olykor messzebbre
jutunk,
Vagy topogunk
ösvényeinken
Élünk és csendben
elmúlunk,
Hisz mindannyian
halandók vagyunk
Az út végére
Az út végére
Tudod arra gondoltam,
úgy mondják, hogy az út végére,
amikor a földi életből
az ember kilépni készül,
akkor, hiába is a jó szándék,
ott már vele senki nem lehet,
az a magány feloldhatatlan,
a közelgő halál szép lassan
foglalja el az élők helyét,
és talán így is van,
elveszti az emberi szó az értelmét,
jelentéktelenné lesz minden,
ott már csak az ugrás előtti pillanat van:
kinek a legfontosabb volt a saját élete,
az épp azt hagyja el, a legfontosabbat,
de, ha van annál is lényegesebb,
valaki, akinek a kedvéért
az ember magáról elfelejtkezik,
ahogy az van az életben is,
akkor csökken a saját halál
nehezen viselhető fontossága...
aki a szeretetét odáig viszi magával,
talán akkor sem az ijesztő végre gondol,
sokkal fontosabb a másik annál,
az, aki minden pillanatban vele van,
akkor is, ha még poroszkál az úton,
és akkor is, ha már ment előre,
vele van, aki vele volt álmában is,
aki miatt egyedül se magányos,
aki mindig, mindenhol jelen volt,
vele marad az utolsó pillanatig...
mert, aki többet jelent az életnél,
az legfontosabb marad a végsőkig,
az fontosabb lesz a halálnál is:
nem marad magára az,
akinek van nagyobb kincse,
mint a saját élete, akinek
a szívében a másik ott lakik.
úgy mondják, hogy az út végére,
amikor a földi életből
az ember kilépni készül,
akkor, hiába is a jó szándék,
ott már vele senki nem lehet,
az a magány feloldhatatlan,
a közelgő halál szép lassan
foglalja el az élők helyét,
és talán így is van,
elveszti az emberi szó az értelmét,
jelentéktelenné lesz minden,
ott már csak az ugrás előtti pillanat van:
kinek a legfontosabb volt a saját élete,
az épp azt hagyja el, a legfontosabbat,
de, ha van annál is lényegesebb,
valaki, akinek a kedvéért
az ember magáról elfelejtkezik,
ahogy az van az életben is,
akkor csökken a saját halál
nehezen viselhető fontossága...
aki a szeretetét odáig viszi magával,
talán akkor sem az ijesztő végre gondol,
sokkal fontosabb a másik annál,
az, aki minden pillanatban vele van,
akkor is, ha még poroszkál az úton,
és akkor is, ha már ment előre,
vele van, aki vele volt álmában is,
aki miatt egyedül se magányos,
aki mindig, mindenhol jelen volt,
vele marad az utolsó pillanatig...
mert, aki többet jelent az életnél,
az legfontosabb marad a végsőkig,
az fontosabb lesz a halálnál is:
nem marad magára az,
akinek van nagyobb kincse,
mint a saját élete, akinek
a szívében a másik ott lakik.
2013. nov. 5.
Ellentétek
Ellentétek
Tudod arra gondoltam,
hogy a legcsodálatosabb talán
a szegénységben megbúvó gazdagság,
kiemeli szépségét a valódi,
a pénzen mérhető vagyonosság:
mert hatalmas orgonához illik
a belőle, a tanult művész által
kicsalogatható csodás,
falakat, és szíveket megrengető hatás,
de mekkora csoda a muzsika,
mikor nincs hozzá más kellék,
csak egy érző szívű
tanulatlan pásztorlegény,
és az egyszerű,
fából faragott furulya:
a csodával felér az ő muzsikája,
mert a csoda talán az,
amikor valami lesz a semmiből...
a gazdagon megterített asztal,
ami sok ember szorgos munkájának,
és meglévő gazdagságnak az eredménye,
vagy ellentétként mellette,
amit a szegény asszony főzött,
amibe, mása nem nagyon lévén,
beleadta a szívét, a lelkét...
a szál virág a sivatag közepén
szebb lehet,
mint a legszebb rózsakert,
és az a szeretet is olyan csoda,
amelyik a szeretetlenségből született,
amivel nem lehet betelni sohase.
hogy a legcsodálatosabb talán
a szegénységben megbúvó gazdagság,
kiemeli szépségét a valódi,
a pénzen mérhető vagyonosság:
mert hatalmas orgonához illik
a belőle, a tanult művész által
kicsalogatható csodás,
falakat, és szíveket megrengető hatás,
de mekkora csoda a muzsika,
mikor nincs hozzá más kellék,
csak egy érző szívű
tanulatlan pásztorlegény,
és az egyszerű,
fából faragott furulya:
a csodával felér az ő muzsikája,
mert a csoda talán az,
amikor valami lesz a semmiből...
a gazdagon megterített asztal,
ami sok ember szorgos munkájának,
és meglévő gazdagságnak az eredménye,
vagy ellentétként mellette,
amit a szegény asszony főzött,
amibe, mása nem nagyon lévén,
beleadta a szívét, a lelkét...
a szál virág a sivatag közepén
szebb lehet,
mint a legszebb rózsakert,
és az a szeretet is olyan csoda,
amelyik a szeretetlenségből született,
amivel nem lehet betelni sohase.
2013. nov. 4.
Szorongás
Szorongás
Könnyeid öntözik
arcodat, melyen barázdákat szántottak az évek
Reménytelenség,
kérdések sokasága benned, árnyak közt visszhangozva.
Vigasztalanok a
napok, fájdalmak tesznek kedvetlenné.
Bámulsz a végtelenbe,
sodródsz a könnyező felhőkkel.
Már végleg
összecsukod szárnyaidat. A bánat és árnyék van veled.
Csak zuhansz ... és
zuhansz a végtelenben ...
Kitartás
Kitartás
Tudod arra gondoltam,
hogy vannak dolgok olyanok,
amikre az ember vágyik nagyon,
de amit olcsón nem adnak, talán,
mert aminek nincsen ára,
az a különleges örömöt nem adja...
eljutni valahova, ahol ott lehet bárki,
csak a sorban kell lépegetni,
az nem nagy teljesítmény,
se igazi fájdalmat,
se valódi boldogságot nem is az ad,
ahova ez ember tömegesen
érkezik könnyűszerrel...
ha valaki sétálni próbálkozik
házak tetején kifeszített kötélen,
leesik biztosan,
hosszú utat tett meg odáig,
akinek az nem okoz gondot,
sokszor esett nagyot,
de mert volt kitartás benne,
mert idő előtt nem adta fel,
akár a kötélnek táncosa is lehet...
a világ tele van jobbnál jobb dolgokkal,
legtöbbjükért le kell hajolni csak,
de amik magasan vannak,
azokért magasra kell felmenni,
kényelmesen, lentről, elérhetetlenek:
felfelé az út nehézségekkel van teli,
az igazán jó dolgokért meg kell szenvedni:
útközben az ember úgy érezheti,
tán bele még a szíve is megszakad,
de a szív a nehézségektől erősödik csak...
a legmagasabban
talán pont a szeretet van,
hozzá az út sok fájdalmon át vezet,
de ha egyszer az ember ott van nála,
akkor övé lehet az a kincs,
ami a világon a legcsodálatosabb:
sokat kell addig éhezni, szomjazni,
az úton lévő magát néha még el is sírja,
sokszor feladná, visszafordulna,
aki az ő göröngyöktől teli útját járja...
nehezíti,
hogy az ember a célt nem is látja,
talán arra csak a szíve viszi, de megéri:
a legkülönlegesebbet nem adják ingyen,
a kitartás végsőkig a jutalmat meghozza.
hogy vannak dolgok olyanok,
amikre az ember vágyik nagyon,
de amit olcsón nem adnak, talán,
mert aminek nincsen ára,
az a különleges örömöt nem adja...
eljutni valahova, ahol ott lehet bárki,
csak a sorban kell lépegetni,
az nem nagy teljesítmény,
se igazi fájdalmat,
se valódi boldogságot nem is az ad,
ahova ez ember tömegesen
érkezik könnyűszerrel...
ha valaki sétálni próbálkozik
házak tetején kifeszített kötélen,
leesik biztosan,
hosszú utat tett meg odáig,
akinek az nem okoz gondot,
sokszor esett nagyot,
de mert volt kitartás benne,
mert idő előtt nem adta fel,
akár a kötélnek táncosa is lehet...
a világ tele van jobbnál jobb dolgokkal,
legtöbbjükért le kell hajolni csak,
de amik magasan vannak,
azokért magasra kell felmenni,
kényelmesen, lentről, elérhetetlenek:
felfelé az út nehézségekkel van teli,
az igazán jó dolgokért meg kell szenvedni:
útközben az ember úgy érezheti,
tán bele még a szíve is megszakad,
de a szív a nehézségektől erősödik csak...
a legmagasabban
talán pont a szeretet van,
hozzá az út sok fájdalmon át vezet,
de ha egyszer az ember ott van nála,
akkor övé lehet az a kincs,
ami a világon a legcsodálatosabb:
sokat kell addig éhezni, szomjazni,
az úton lévő magát néha még el is sírja,
sokszor feladná, visszafordulna,
aki az ő göröngyöktől teli útját járja...
nehezíti,
hogy az ember a célt nem is látja,
talán arra csak a szíve viszi, de megéri:
a legkülönlegesebbet nem adják ingyen,
a kitartás végsőkig a jutalmat meghozza.
2013. nov. 4.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)