2017. január 17., kedd

Világunk a mesék birodalma



Világunk a mesék birodalma

Tudod arra gondoltam,
hogy a mi világunk,
ha hasonlít is,
nem pontosan úgy működik,
mint a mesék birodalma,
a kiindulóponttól igaz,  
itt is messzire lehet jutni,
de az utazást
nem gonosz varázslók szervezik,
nem egy szempillantás alatt,
önhibáján kívül kerül az ember
másik végébe a világnak,
hogy jusson messzire,
sok kis lépést kell megtennie,
hosszú út vezet a szeretetből a gyűlöletbe,
nem derült égből jön a villámcsapás,
ha valaki elindul a szeretet szépséges útján
boldogan,
de nagyon is biztos a dolgában,
könnyen azt hiszi,
hogy letérés nincsen onnan,
engedi magabiztosságában elgazosodni,
felelőtlenül azt gondolva,
egy kis gaz nem árthat neki,
pedig arra az útra nagyon kell vigyázni,
(mint mindenre, ami fontos)
az életnél is jobban,
hiszen nélküle az élet nem élet,
ha egyszer a szeretet virágait a gaz elnyomja,
többé nincs visszaút onnan,
már örömet azok a virágok
nem okoznak senkinek,
halott virágok azok,
miknek helyét átvette
a halált okozó gyűlölet,
nincs a világon olyan varázsló,
amelyik a végképp elrontott utat
helyrehozni tudna pálcájával.

2010. 10.05.

Szívem mindent vesztett ...



Szívem mindent vesztett ...

Barangol az őszi szél a sárguló lombok között.
A száraz leveleket fújja a kert füvén, az utakon.
A bánat is barangol a szívekben.
Magányom csendjében átfú lelkemen.
Felém hozza a mély bánatú harangszót.
Vágyom ölelésedre.
Szívemben élsz és álmaim vonatán feléd szállok.
Könnyek gyűlnek szemem sarkában,
lefolyva, - arcomon barázdát áztatva, pilláimon rengve.
A hajnalokban szétnyíló horizont elköszön az éjtől,
és köszönti pírjával a Nap ébredését, madarak trillájával.
Fájdalom, kín az éjszakába hull.
Szívem mindent vesztett, szemed fénye is elveszett.
Az est fátylat vont körénk. Merengek emlékeimen.
A fű közt tücsökzene szól, csillag kísérte dallamokat.
Rád gondolok. Mi még van - mosolyom - neked is szól,
de már búcsúzom lassan.
Az éjek lágy hangon muzsikálnak, míg az álom ringat,
szárnyalva az emlékeiben.
Sokszor fél ébren, könnyesen,
Zaklatottan  tovasírva a hajnalokban,
az ébredő, fénylő sugarakban.

Az ember mint egy tantárgy



Az ember mint egy tantárgy 

Tudod arra gondoltam,
hogy olyan az ember, mint egy tantárgy,
 megismerése kezdődik az alapfoknál,
de ha kitartó a tanuló,
egy misztikus tudományig is eljuthat,
addig sok mindennek kell történnie,
a tantárgy nem kötelező soha,
az ember ki, maga választja,
kire, mire kíváncsi,
csalóka,
mert kezdetben egyszerűnek látszik,
szívesen belekezd a másikba,
de mint egy érdektelen könyvet,
el is hajítja könnyen,
pedig még az első lapok
keveset mondanak,
ahogy megy előre, annál érdekesebb,
és annál nehezebb,
igaz, a táj egyre szebb,
egymás után gyulladnak ki a csillagok,
de, hogy valaki odáig jusson,
elmélyedjen igazán,
ahhoz kevés az akarat,
meg is kell szeretni a tantárgyat,
szeretve sokkal könnyebb, úgy a tanulás
a legjobb szórakozás,
ami szeretetlen unalmas, száraz,
ami nélküle megoldhatatlannak tűnik,
vele, lépésről lépésre,
szinte természetes,
ha a tanuló eljut a legmagasabb fokig,
addigra annyira érti, annyira ismeri,
vele szinte eggyé válik,
sokszor azon a nyelven gondolkodik,
lassan különbséget sem tud tenni,
hol kezdődik az ő, hol van az én,
a másik ember valódi megismerése
különleges tudás birtoklása,
talán, mert egyben mind benne van,
 ami a világ legfontosabbja.

2010. okt. 04.

Az éjszaka hálója ...



Az éjszaka hálója …

Nyugtalanul verdes a szívem,
Az éjszaka hálója fogva tart,
A pihenő idő is lép egyet.
Elvesznek, majd megnőnek az árnyak,
A dermedt fények ébredeznek,
A kinyíló, széthasadó hajnallal

2017. január 9., hétfő

Szívünkben megpihen



Szívünkben megpihen

Elszáll a bánatom, velem a remény,
szívemben új melódia hangja él
A fény, a csoda, a kincs vagy nekem,
szárnyat bont bennem az érzelem
Lelkemben a boldogság táncra kel,
kettőnk szerető szívében megpihen

A szeretet kívülről jövő ....



A szeretet kívülről jövő ...

Tudod arra gondoltam,
hogy a lényeg nem látható általában,
mert a lényegtelen,
vagy a kevésbé az eltakarja,
amit az ember könnyűszerrel észrevesz,
azok a hullámok: a színek, a formák, az ízek,
de a lényeg,
mégsem a külsőben rejlik,
és nem is a szokásokban,
azok az élvezeti részek,
amik a figyelmet magukra felhívják,
de az élvezet elmúlik a pillanattal,
fontos,
de mégiscsak fontosabb a hatás,
a hosszú távú hatás,
ami nem tűnik el,
ahogy az ember magához veszi,
áldásos tevékenységét folytatja tudatlanul is,
a gyümölcsnek a legnagyobb erénye,
mégiscsak az éltető hatása,
amit a felületes fogyasztó nem ismer,
hogy tudjon róla,
mélységében kell vele foglalkoznia,
tanulmányoznia, de ahhoz, hogy valódi,
éltető legyen,
ahhoz sok-sok napfény kell,
anélkül, éretlenül, ha leszedik, értéktelen,
az ember, mikor a tükörbe néz,
színeket, és formákat lát,
s mert nem ismeri a valódi lényeget,
annak a fényezésével,
formálásával tölti az életet,
de ha egyszer valaki szeretetből ráfigyel,
ő már nem elégszik a felszínnel,
a lényeget észreveszi,
s melegíti,
mint a gyümölcsöt a napsugár…
a szeretet is kívülről jövő napsugár,
ami érleli, teszi éretté
 az embert belülről,
s mint a gyümölcsnek,
az embernek is fontosabb
a hosszú távú hatása,
mint a formája, mint a színe,
vagy akár az íze.

2010. okt. 03.

Még mindig keresem



Még mindig keresem

Fordult az évszak .. Elmúlt az ősz.
Tömören szürke az égbolt
A felhők sűrű, tömött sorban borítják az eget.
A még tegnapi hideg, de ragyogó napsugár elbújt,
dideregve a mélybe hullt.
Fázom!
A fűre dér ült, a fák ágaira is.
A ködös párában a kopasz fák hajladoznak a síró szélben.
A nyirkos félhomályban minden olyan szomorú.
Itt - ott a fákon még lengedez egy - egy kopogó levél.
Az árnyak mélyen hidegek.
Csípős, északi szél iramlik a kerten át.
Borzongat.
Szeretem, mikor hajamba belekap, most mégis maró érzés.
Még mindig keresem egymás felé az utat
Szerető szívem mélyén melenget az érzés.
A lelkem mégis egy sötét háborgó óceán.
A tegnapok már sosem lesznek holnapok.

Aki szeret ...


Aki szeret ...


Tudod arra gondoltam,
egyformák vagyunk mindannyian,
de az egyformaság csak addig tart,
míg nincsen semmink,
míg nem mondjuk a szót ki,
hogy „enyém”
ahogy elkezdünk gyarapodni,
akár ha tudásban, ha gazdagságban,
vagy külcsínben,
rögtön kezdünk különbözni,
egyiknek több jut belőle,
másiknak kevesebb,
mintha csak egy külső erő
akarta volna megzavarni
a békességet, a kezdetit,
olyan rafinált módon,
hogy az irigység nem kímél senkit,
mindenkinél van még szebb,
és kevésbé az,
a jónál is van jobb,
van gazdagabb, és kevésbé az,
irigy, és irigyelt is az ember
egyszerre,
miatta soha sincs békessége,
mint egy szúnyog,
ami folyton a fülébe zúg,
megkeseríti az életet,
neki miért, neki miért nem,
az irigység,
mint egy burjánzó gaz
mindent behálóz,
titkolja, vagy bevallja,
a többre vágyás megkeseríti az életét,
nincs olyan kincs, amennyi elég,
nem érzi, nem élvezi az ember
a vágyott „leget”,
hogy nincsen nála szerencsésebb,
csak nagyon ritkán,
talán csak olyankor,
ha eluralja a mindent behálózó szeretet,
akkor megszűnik az összes irigység,
minden elégedetlenség,
gazdag lesz a szegény,
méltán lesz méltó az irigylésre
akkor is, ha vagyona nincsen,
aki szeret, és szeretve van
érzi magabiztosan
ennek a földnek a kerekén.
nála nincsen gazdagabb.

2009. okt. 03.

A remény apró fényei ...



A remény apró fényei ...

 „Senki sem adhat neked szeretetet, 
mert a szeretet már benned van."

Kincseink! Az átélt pillanatok szilánkjai.
Mozdulatok sora életünk útján. Szívszorító emlékek – képekben villantva.
Bilincsbe verik szívünket, árnyékok és fények sora a sors ösvényein.
Mosolyok és fáradt szomorúság szeretteink arcán, melyet most szeretnénk lesimítani, örömmé változtatni, de tudjuk, mindezt már lehetetlen.
Régi történések. Újra fel-felcsendülő dallamok a végtelenből ... zongorafutamok. Szavakat keresve, gondolatainkat sorakoztatva fel, melyek érzéseinkbe fulladnak bele. Szárnyalás, zuhanás – hisz mindkettőből jutott mindőnknek. Boldogságmorzsák, melyeket elszórva rejtenek életünk  - kis kertünk füvei között. Lassan kihunyó lángok és nincs már, aki újra szítsa, élessze a tüzet. Csak a remény apró fényei világolnak még.

2017. január 7., szombat

Sok a pótcselekvés



Sok a pótcselekvés 

Tudod arra gondoltam,
valamit nagyon rosszul csinálunk,
talán egészen mást kellene tennie,
ha dolga van,
biztos más a dolga az embernek,
talán a cselekedetek tévesek,
mik oly nagyon fontosak tűnnek,
csupán hiánypótlásra szolgálnak,
érzi az ember, hogy valami nincs,
aminek kellene lenni,
de mert nem tudja, hogy mi,
mindenfélével próbálkozik,
egy életen keresztül húzza az igát,
vagy épp éjt nappallá téve szórakozik,
de bármit tesz is, bármit cselekszik,
magát igazán nem találja,
mint egy rosszul megépített ház,
ahol semminek nincs meg a helye,
sok a pótcselekvés,
és kevés a helyén lévő, előre vivő,
kevés az olyan élet,
amiben mindenből annyi van éppen,
amennyi szükséges,
picivel se több, picivel se kevesebb,
ha egy ilyen lakásba az ember belép,
azt látja, nem hivalkodó, nem szegényes,
egyszerűen csak van otthona
az ott lakónak
nincsenek benne túlzások,
egyszerűségében is nagyszerű,
minden pont a helyén van,
a belépő számára rögtön látszik,
itt a szeretet munkálkodik,
az ember titkon ilyen után vágyik,
de mert az utat hozzá nem ismeri,
útja közben folyton eltéved,
gonosz manók rossz irányba viszik,
szeretne, és mégse így él,
talán, mert nincs hozzá ízlése,
a lehetőségek közül rosszul válogat,
mint egy hibásan felépített épület,
olyan az élete,
amibe talán sok pénzt, energiát öltek bele
feleslegesen, mert mégis sivár lett,
pedig megtalálni minden szerezhetőt,
de híján a szeretetnek,
a saját helyét nem találja az ember.

2009. október. 02.

A telet idéző fények



A telet idéző fények

Szél susog, belekap a fák zörgő ágaiba
A kertben bolyong, barangol az ősz
A horizont kék tengerét sötét felhők törik meg
Közülük kibújva világlik a Nap
A rózsabokrok virág nélkül hajladoznak
Már csak a verebek lármája hangzik
A sziklakertet az ősz bokrai uralják
Lelki szemeim szeretettel ölelik a vén tuját
Hidegen csillan lombjain a sok harmatcsepp
Táncolnak örökzöld ruháján a telet idéző fények

Az élet vidám gyerekjáték



Az élet vidám gyerekjáték

Tudod arra gondoltam,
míg az ember gyerek,
várja izgatottan,
hogy végre felnőtt legyen,
és amikor eljut odáig az idő vonatán,
a kötelességek folyton forgó kerekébe kerül,
onnan, míg él, ki nem szabadul,
nem igazán leányálom felnőttnek lenni,
sok a kötelesség, a fárasztó teher,
az egyiket épphogy befejezi,
máris ott a következő,
mire az ember megöregszik,
elfárad nagyon,
közben alig van idő örömre,
de talán, aki tervezte,
másképp képzelte,
lehet, elromlott valami a szerkezetben,
azért, hogy az élet ilyen fárasztó,
talán kellene lenni motorjának,
ami automatikusan hajtaná,
mitől a kötelesség nem robot,
hanem maga a boldogság,
sokszor talán,
az a szeretet hiányzik belőle,
amelyik láthatatlan karjával megemeli,
a nehéz munkát is könnyűvé teszi,
az élet, minden nehézség ellenére
vidám gyerekjáték,
ha az irányítást a kezébe ő veszi.

2010. okt. 01.