2017. november 15., szerda

Az élet ...

Az élet ...




Szeretet nélkül magányosan ...



Szeretet nélkül magányosan ...

Tudod arra gondoltam,
ha színház a világ,
akkor is vannak benne
legalább ketten,
akik az előadásban
részt biztosan nem vesznek,
az egyik az igazi gyermek,
a másik a valódi szeretet…
mindkettő oly hiszékeny,
hiszékenységükben elképzelni se tudják,
hogy ami a szemük előtt zajlik
az legtöbbször nem a valóság…
a világ színház mivoltát
alaposan megszenvedi mindkettő,
de a gyermek nagyon hamar felnő,
 (talán, mert emberből van)
tagjává válik ő is a társulatnak…
a szeretet nem nő fel,
örökre érzékeny gyerek marad,
talán, mert ő az emberben,
és nem az emberből van,
ártatlanságát, gyerekségét
sokszor megsínyli,
nem gyűjt tapasztalatokat,
minden pofon után
újra, meg újra próbálkozik,
nem érti, hogy miért nem értik,
miért utasítják oly sokszor vissza …
az igazi fájdalom az igaz szereteté,
de talán öröme is az embernek
csak általa lehet igazi,
nélküle csak jelenet része a többi,
de amikor a függöny legördül,
magában, szeretet nélkül,
legyen bármilyen vidám a darab,
az ember csak magányos marad.

2011. október 18.

A szerelem ...



A szerelem ...




„Egy lépés a szeretet, - a szerelem sok apró
Csak elindulni nehéz, de hidd el, megoldható
Hiszem, kicsi a távolság, lassan legyőzhető
Egy apró lépéssel minden eldönthető
Csak egy lépés a távolság? Fogadd el az érzést,
Hisz szeretsz, kérlek, tégy felém egy lépést
Lassan bízzál bennem, ne siess el semmit
Tudom, - Nálad jobban nem szeretek senkit”
*
A szerelem korhatár nélküli. Mikor a szemek mögött alkony száll ránk, s a lombok között láthatatlan lelkek szárnyalnak. Életünket árnyak ölelik, de egy új szerelem indul feléd. Hogy elszállt feletted az idő, hogy hajad fehérre festette, szíved dobban és a szerelem érzése ölel át. Szemed ragyog, fények életre keltik, selymesen mosolyog. Elfelejted búdat, bánatodat, gyógyítja fájó, sajgó lelkedet.
Boldogan merülsz el az érzésben. Szíved fényeket sugároz, lángot szór szerelmed felé. Elmerülsz szeme tüzében, a Hold és a csillagok fénye ragyog, visszatükröződik belőlük. Beszívod illatát, féltve öleled át. Féled az elszálló pillanatot, lelkedbe vésed a mozdulatait, a szíved issza szavait. Megfékezni nem tudod, de nem is akarod az érzést, ami szárnyaltat, magasba emel. Úszol a felhőkkel, táncot jársz a széllel, szárnyalsz a madarakkal, dallamokká lesz minden egyes perc, amit vele tölthetsz. Hiányzik kegyetlenül, ha hosszabb ideig távol van tőled. Lehunyt pilláid mögött is őt látod. Reszketsz minden érintésétől, repülsz az érzésben.

A hatalmas univerzum



A hatalmas univerzum 

Tudod arra gondoltam,
mint a mesében, olyan:
a hatalmas univerzumban
egy apró kis szigetecskét,
az emberhez képest
mégiscsak egy hatalmas
guruló labdát kapott
egy csoport
játszani szerető kisgyerek,
hatalmas szabadsággal,
mit ajándékba hozzá kaptak…
itt a Földön mindent szabad,
ami az erőből kitelik, akadályt
csak a természet törvényei állíthatnak…
egy ideig ezek az apróságok
szépen játszadoztak,
de közben okosodtak,
okosodtak, és veszítettek
az eredendő bölcsességükből,
azt gondolván,
hogy a kezdeti szeretetet
helyettesítheti a megszerzett tudás,
pedig a kettő együtt
lehetne hatalmas kincs is,
szeretet nélkül a tudás
ártalmas fegyver is…
attól kezdve,
hogy a szeretetet szorították háttérbe,
önmagukra,
és az ajándékba kapott bolygóra
kezdtek lenni veszélyesek…
mert szeretet nélkül az ember
csak olyan felelőtlen,
mint a szakadék szélén játszó gyermek,
de ő rántja magával a bajba
az egész világot...
szabadság, szent ez a szó,
ha szeretet lakik az ember szívében,
de szeretet nélküli a szabadság
válhat kegyetlen  gyilkossá.

2011. október. 29.

Aranyszakállú alkony



Aranyszakállú alkony

Lángol az alkony,
aranyszakállú a lemenő nap.
Messze repül a gondolat.
Szellő lengedez,
Fátyol borul az estre.
Távol vagyok már tőled.
Árnyak osonnak a fák felett,
álmokban élünk szüntelen.

A lélek fiatal marad



A lélek fiatal marad 

Tudod arra gondoltam,
hogy milyen lesz az öregsége,
azt talán látni már a fiatalon,
amikor elindul,
milyen úton indul,
hogy mi a legfontosabb számára...
van, akinek a külseje,
van, akinek a tudás a mindene,
de talán,
mikor a középpontban az anyag van,
akkor az ember a hiúságot táplálja,
és bizony az eltúlozva
megkeserítője az öregkornak...
a könyvnek a lapjai,
bármennyire is tiltakozik,
lesznek gyűröttek, megkopottak,
már kirakni a kirakatba nem lehet,
nagyon érezni a vénséget,
ha valaki a tükörtől kérdezi,
ha a tükör is azt mutatja …
de talán, ha valaki a lelkét táplálja,
ha az minden külsőségnél fontosabb,
és ha minden nehézség ellenére,
sok kudarc után
öregségére a szeretetet megőrizni tudja,
annak a korát nem a külső mutatja,
(mások számára talán igen,
de a kor valódiságát érezni,
nem pedig látni)
segítségével
a lélek marad fiatal,
a lapok talán ott is gyűröttek, kopottak,
de azért a könyv mondanivalója
átsugárzik a gyűrődéseken, és a könyv,
aminek a mondanivalója a szeretet,
az nem öregszik sohasem.

2011 október 27.

Örök szerelem



Örök szerelem

Elfújja a szél a nagy álmokat
A sápatag holdvilág alatt
Jöjj el hozzám kedves,
Kezem kezedben pihenhessen
Ne sírj! Ne sirass! Az út véges
Soha nem veszíthetjük el egymást
Lelkem mindig feléd lebeg,
És szívedben már örökké ott leszek
Magányos csendemben élek,
A fény mögött elbújtam, elrejtőztem
A vágyam utánad újra feléled,
Mert örökké velem van szerelmed

Lakásba otthon költözik ...



Lakásba otthon költözik ...



Tudod arra gondoltam,
az ember méltán büszke arra,
és méltó is a tiszteletre,
ha szavaihoz mindvégig hű marad,
különösen, ha azok a szavak
nem hűtlenek a valódi önmagához,
mert van az úgy,
hogy a szavak, ha nem is hazugok,
nem is tévedések,
de az embernek nem a valódi,
hanem a képzelt önmagához tartoznak,
míg valaki magát nem ismeri,
nem ismerheti a szavakat,
amik tartoznak hozzá,
ha szerencséje van,
ha az idő során
az úton megtalálja
elveszített önmagát,
azt kell, hogy lássa,
hogy a szavak,
a mégoly rá illőnek gondoltak,
hirtelen illetlenek lettek,
a ruhát a szabó nem rá, mintha
egy másik emberre próbálta volna,
a lehetetlen állapotot
észre senki sem veszi,
csak aki hordja,
csak az feszeng miatta...
sokszor nagy bátorság kell
megszabadulni az ilyen holmitól,
talán az igazi nem is olyan mutatós,
talán csalódást fog okozni,
talán úgy érzik majd mások,
az ember önmagához hűtlen lett,
de talán azokat a szavakat
mégis kell vállalni,
ha meg is botránkozik mindenki...
a más gondolatait a sajátra kicserélni
nem könnyű vállalkozás,
de hasznos,
akkor az ember úgy érzi, megérkezett,
a lakásába az otthon beköltözött.

2011. október 26.

Ave Maria



Ave Maria   
(angyali üdvözlet)

 

homályosan terül a tájra a köd,
hullong a földre a sárgult levél
szél sodorja tova az esőcseppeket,
a gyertyákból ömlő viaszkönnyeket
szürke, halvány, szomorkás a nap,
a sírkertek fölött kesernyés illat,
éjsötét szemek könnyben úsznak,
az emlékmécsesek pislákolnak
Ave Maria – suttogod a szélben,
imát rebegsz az örök végtelenben
áldást kérve eltávozott szeretteidre,
aranyfényekkel a szomorú szemekbe

Önmagunkig vetkőzve ...



Önmagunkig vetkőzve ...




Tudod arra gondoltam,
hogy az embernek
vetkőznie meddig kellene,
hogy eljusson önmagáig,
mert ha leveszi a ruháit,
ha látszólag mezítelen,
még akkor is sok minden van,
ami még nem a saját maga,
legfeljebb csak az otthont adó háza,
ami felépült növények
és állatok teteméből…
vagy talán önmaga lenne
a gondolata, a tudománya,
a viselkedése?
nem, nem hiszem,
hiszen a kezdetekben
ezek nem voltak sehol sem,
 önmagába mind kívülről táplálta...
de hol van az az önmaga,
akinek épít házat,
akit táplál tudománnyal,
mi az,
amire az ember mondhatja,
nem az épülete,
nem az épület berendezése,
hanem a valódi önmaga...
talán,
ha az épületet lebontanák,
szinte mindenről kiderülne,
hogy az ember kívülről szerezte,
sajátjának nem maradna más,
mint a ruhátlan szeretete.

2011. október 25.

Szélbe szórt álmok ...



Szélbe szórt álmok ...

Elszálltak az évek
A szenvedések könnyel itattak
Az élet sötétséggel telt
Elkerült a lángoló, nagy szerelem
A szívem olykor üressé lesz
Szélbe szórt álmok messze tűnnek

A vihart viharrá teszi ...



A vihart viharrá teszi ... 

Tudod arra gondoltam,
ha nem lenne,
ami neki ellenálljon,
a vihar sem létezhetne,
a vihart viharrá teszik
a hajladozó,
az ellene küzdő fák,
és sok minden más,
ami az útjában áll,
csak úgy képes fákat derékba törni,
folyókat árasztani medrükből,
ha van, mi ellenálljon neki…
és vihar az ember életében
másmilyen is van,
sokszor dacol kínlódva
a gyűlölet kegyetlen viharában,
pedig talán, ha ellene
nem állítana katonákat sorba,
ha nem lenne a gyűlöletre válasza,
nem csak szóban,
és nem csak cselekedetekben,
hanem ott, a lélekben,
ahol a gyűlölet vihara
a legnagyobb kárt okozza,
ha úgy tekintené,
mintha nem is lenne,
ellenállás nélkül,
talán ártani sem tudna…
nem megszelídíteni,
nem megbocsátani,
nem elfelejteni,
csak útjára engedni,
remélve a másik érdekében,
egyszer majd lecsillapul,
de amíg ellene tehetetlen,
 akadály nélkül jobb útjára engedni.

2011. október 24.

Sóhajt az ősz



Sóhajt az ősz

 

A nyár varázsa megfakult,
A napfény egyre sápadtabb,
Elrepültek a madarak,
A virágszirmok elhulltak.
Sárguló levelek lebbennek
Az őszi szélben sodródva.
Tarka színek kavalkádja
Az érkező ősz sóhajában

A lélek tápláléka



A lélek tápláléka

Tudod arra gondoltam,
mikor a gyomor az ürességtől kong,
olyankor az éhség megkínoz,
s ezt a kielégítetlen érzést
nem veszi el semmi más,
mint az, ami ehető,
a legszebb muzsika szólhat,
lábai elé tehetik
a világ összes kincseit,
mit sem ér,
az ember végül egy falat kenyérért,
a kínzó éhségtől való szabadulás
reményében
lemondana mindenről…
az élet fenntartója
semmilyen drágasággal,
semmilyen muzsikával,
semmilyen látvánnyal
nem helyettesíthető,
ez a hiány olyan hiány,
miről az embert értesíti
az üresen korgó gyomra…
ahogy a gyomornak az otthona
a test, úgy a test
otthont ad a léleknek,
s talán, ha a lélek éhezik,
az is megkínozza az embert,
olyankor valódi örömöt
semmi nem tud okozni,
lehet a muzsika mégoly szép,
a kincs mesebeli,
a látvány csodálatos,
 csak kínlódik akkor is,
a bajnak nem leli az okát,
hiszen a test jól lakott,
miért az elégedetlenség akkor?
talán, mert ahogy a gyomor,
úgy a lélek is éhezik,
s az éhség az egészre kihat …
az ő tápláléka a szeretet,
amit semmi nem helyettesíthet.

2011. okt. 24.

Az ősz tündére



Az ősz tündére

A nyár után homályosak a hajnalok.
Harmatgyöngyösek a reggelek,
a táj felett pára leng.
Morcosak, szürkék a fellegek.
Lankadoznak a virágok. Lombjukat vesztik a fák,
arany-barna, szürkés színeket fest a természet.
Borzongatóan zúg az őszi szél.
Hangosabban sírnak a vizek, elhalkul
csilingelő nevetésük.
Elköszönnek a madarak, elszállnak melegebb égtájra,
hogy tavasszal új híreket hozzanak a messzeségből.
A rigófütty is halkul, egyre később köszönt bennünket.
Az avar kesernyés illata és fanyar füstszálak
lengedeznek a levegőben.
A Nap távolról integet,
arany szekéren távozik a horizont végtelenébe.
A nappalokban nyüzsgő határ kora estére elcsendesedik.
Mikor feljönnek a csillagok, a holdfény is hidegen ölel.
Pihenőre tér a mélabús természet.
Megérkezett az ősz arany barna tündére.