2016. augusztus 23., kedd

Csitáry-Hock Tamás - Van egy különös játék ...



Csitáry-Hock Tamás

Van egy különös játék...
Nő és férfi játssza. Írott szabályai nincsenek.
Szabályait egyedül a szívükben lévő érzés, az egymás iránti őszinteség, a tisztelet, a bizalom határozza meg.
Mert egy játékot lehet sokféleképpen játszani.
Lehet közönséges módon,
ahol csak az számít, hogy nyerjek, mindegy, milyen áron.
Taktikázom, minden eszközt bevetek,
hogy gyorsan legyőzzem a másikat, térdre kényszerítsem, uralkodhassak felette, és megmutathassam a világnak, hogy ki vagyok én.
És lehet nemesen,
amikor az számít, hogy a játékban együtt lehetek a másikkal, és az a cél, hogy mindketten élvezzük, mindkét fél arra törekszik, hogy a játék a másiknak szépet adjon, örömet adjon.
Így a játék szép lesz, igaz lesz,
amiben nincs kapkodás, nincs csalás, nincs vetélkedés.
És ebben a játékban csak együtt győzhetünk.
Nem legyőzni kell a másikat,......... hanem vele együtt győzni.
Győzni, és elnyerni a másikat.
És ez nem játék.

Könny csillan



Könny csillan


Sűrű ködpára ereszkedik le a tóra
árva szívemre árnyak, emlékek ülnek
belevesznek fájó érzéseim a múltba
szomorúfűz ágai a víztükrén pihennek.


Könny csillan meg mindkét szememben
bolyongok búsan a szürke felhők között
szelek szárnyán repülnék feléd
csöndem, s elnémuló érzésem fölött...

2016. augusztus 22., hétfő

A szembe könny ...



A szembe könny ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az ész a saját,
különleges logikájával
hatalmas várat
a semmiből is tud építeni,
mindaddig, míg nem derül ki,
a logika hiába hibátlan,
a semmiből nem lehet építeni mást,
legfeljebb csak üres légvárat,
ha egyszer összeomlik,
az ész, ha sokszor nehezen is,
de felfogja mégis,
ha levegőből építkezik,
az eredmény nem lehet más,
csak a semmi,
a lélek már nem ilyen rugalmas,
ha egyszer észreveszi,
hogy hosszú időn keresztül
csak a semmit ölelgeti,
akkor a benne lévő szeretet
nem megszűnik,
hanem apró szilánkokra törik,
ott van továbbra is,
csak épp a szilánkok
minden váratlan mozdulatra,
a szembe könnyet préselve
hatalmas kínokat okoznak,
a száj talán még mosolyog,
de szivárvány biztos nem lesz,
mert a könny túl mélyről,
a napsugarat játszó mosoly
csak innen a felszínről jön.

2010. júl. 26.

Tájkép eső után



Tájkép eső után

Gyöngykönnyek hullnak az égből. Párás a levegő – hűvös most a nyár.
Tócsák fénylenek, az utak nedvesen csillognak.
A szél lengeti a lombokat, a cseppeket.
Szürke tenger az égbolt, gyenge fény vibrál a falakon.
Madarak csivitelnek, fürdenek az eresz alatt,
tollaikon csillognak az esőcseppek.
Mint meghitt szimfónia zeng hangjuk, - színes árnyalatok melódiáikban.
Sietős emberek, ernyővel fejük felett – igyekeznek dolgaik után.

Mint az esték, olyan most a levegő is.
Pára száll fel libegve, elcsendesedik a szél, elsimul a kert felett.
Kigyúlnak a meghittséget hozó fények, árnyak lépnek mögéjük.
A Hold fátyolosan bújik elő az égi óceánon, az éjszaka romantikus hangulatában

A világ összes hibája bennünk van



A világ összes hibája bennünk van

Tudod arra gondoltam,
hogy a világnak
az összes hibája
az emberben található,
az emberben,
akiben a rossz belevésve van mélyen,
talán épp azért, mert egyszer élünk,
(ami igaz is lehet,
de vajon hányszor halunk?)
nagyon önző az ember,
és minden rossz, amit tesz,
vagy amit csak gondol,
ebből a helyzetből indul,
ezen nem alakít semmi,
szándékkal lehetetlen változtatni,
legfeljebb csak visszafojtani,
az ember ilyen,
hordoz magában számos,
vagy inkább számtalan
rossz tulajdonságot
ami az idővel nem múlik,
csak mindig erősödik,
hiszen csak egyszer élünk,
megváltozni képtelen,
de ha az isteni szeretet dolgozik benne…
talán akkor se ő változik,
maga a szeretet működik,
és az ő legkülönlegesebb tulajdonsága,
isteni erénye,
hogy csodálatosan tud együtt érezni,
más fájdalmát, örömét átérezni,
kinek fáj a másik bánata,
kinek boldogság az öröme a másiknak,
az óvatos lesz nagyon,
az ember legnagyobb hiányossága
az isteni szeretet,
és a vele együtt járó együttérzés,
de ha ez a kettő megvan benne,
másképp bánik a világgal,
s benne a másik emberrel.

2010. július 23.

A szerelem ... (álom és valóság)



A szerelem ...

A szerelem dallam,
messze szálló vágy,
lángoló örök ifjúság,
színesen virágzó kert,
aranysárga ragyogás,
sóhaj, féltő suttogás,
bánat, fájdalom, könny,
mosoly, nevetés, öröm
Csillagok és ezüst holdvilág
A szerelem: álom és valóság

A legszentebb érzés ...



A legszentebb érzés ...

Tudod arra gondoltam,
hogy a legszebb,
a legszentebb érzés a szeretet
önmagában mégis tehetetlen,
ő tudja okozni a legnagyobb kínt,
amin látszólag semmi nem segít,
hogy az ember életét bearanyozza mégis,
van egyetlen eszköze,
az pedig az örömszerzés,
ami percekre, napokra, évekre,
talán az egész életre
enyhíti a kibírhatatlan fájdalmat,
olyan virágoskert,
amelyik betölti,
változatossá teszi
a szerető szívű ember életét,
meg lehet unni mindent,
egyszer a legnagyobb ünnep is
lehet hétköznapi,
de soha nem lehet megelégelni
a szeretet megnyilvánulását,
a szeretet ajándékát,
a tőle kapott örömöt,
az adás boldogságát,
az örömszerzés boldogságát,
a friss forrásvíz adja magát,
mikor a szomjas vándor kortyolgatja,
de örömét ő benne nem találja,
az ember más,
a szeretete által szerzett öröm
életben tartja,
míg van utánpótlás, élni,
s mint egy teremtő,
életben tartani akar,
forrása kifogyhatatlan,
örömszerzése kimeríthetetlen,
az egyik virágszálat átnyújtja,
helyén nyílik ezer,
a szeretet olyan, mint a Nap,
de az ember nem olyan,
ő itt él a Földön,
nem elég sugároznia,
hogy örömöt szerez,
arról kell tudnia,
ki szeret,
annak az életének van lényege,
ha szeretetből örömet szerezhet.

2010. július 22.

Az élet olyan ...

Az élet olyan ...
 



Csak őszinte szívvel adni és kapni



Csak őszinte szívvel adni és kapni

Voltál már úgy, amikor úgy érezted, nincs tovább? Volt e, aki a kezedet megfogta, és kivezetett a sötétből? Aki megsimogatott, és erőt öntött Beléd? Igen, biztos.

Fáj a szívem: napok óta próbálom összeszedni ismét magam. Nagyon rosszak az éjszakáim, de tudod, hiszen ismered jól a helyzetet. Sokat gondolkodom, nincs erőm semmihez, csak az- az egy éltet, hogy barátaim várnak.
Valami mély fájdalom feszít, egyre jobban. Csak vagyok.
Elgondolkodtam, igen, a legnagyobb akadály köztünk, mi saját magunk vagyunk. Büszkék vagyunk, mégsem bízunk magunkban, de egymásban főleg nem. Azt hisszük, minden csak álszent hazugság, a másiknál csak játék. Mit tudunk bizonyítani? Vagyis kell e bizonyítani,
és van e értelme?
Az érzések ellen mit lehet tenni és kell e tenni. Én gyáva vagyok, - félek.  Félek mindentől.
Félek attól, hogy hiába is bizonyítok bármit: az egyik pillanatban minden sötét, kegyetlen, a másikban úgy érzed, az egész világ a tiéd – és ez olyan jó érzés. De vajon a következő pillanat mit hoz? Van út? Van esély?
Miért úgy alakul az élet, ahogy alakul? Azon gondolkodtam: el kellene már készíteni életem leltárját, - a” volt” és a „van” dolgokat mappákba rendezni. És „lesz?” – ki tudja lesz e lesz, lehet e még ilyen mappa az életemben?

Én tudom, Te milyennek és kinek látsz, hiszen ismersz jól, - de mondd, van értelme bárminek is? Tudom azt is, Neked mi és ki vagyok – a szemedben ki vagyok, de az utaknak vége is van, és valahol minden útnak vége van.
A boldogság? – az enyém? Hm. Azt hiszem, már elszállt, de reménykedem, a szeretet talán megmarad körülöttem. Igaz, a szeretetet nem lehet erőltetni, csak őszinte szívvel adni és kapni. Tudod, én sokszor azt gondolom, hogy hogyan a legnagyobb kérdés.
Van még értelme, hogy az utak találkozzanak?

A kötőanyag maga a szeretet



A kötőanyag maga a szeretet

Tudod arra gondoltam,
akkor is,
ha az ember nem is tud róla,
ha az iskolában nem is tanulta soha ,
az első pillanattól kezdve mégis,
ahogyan a tizenkét kőműves,
aki a magas Déva várát építette,
építkezik ő is,
és neki is úgy, mit reggel felépít,
délre összeomlik,
amit este épít, leomlik reggelre,
minden igyekezet hiába,
kudarc és siker, öröm és bánat,
szerencse, vagy balszerencse,
a legnagyobb erőlködés is kárba,
az ember előre, (felfelé)
nem halad egy centit se,
még ha nem is veszi észre,
még ha azt is gondolja,
hogy sikeresen emelkedik a létrán,
akkor is csak egy helyben marad,
amit verejtékezve felépít nappal,
keserűségére összeomlik éjjel,
mindaddig,
míg az első szeretet meg nem érkezik,
a falak meg, sikeresen
csak akkor maradhatnak,
ha az ember a szeretetét,
(nem másét)
a sajátját építi bele, ha fáj is,
ha szép lassan belehal is,
az építkezés csak akkor lehet eredményes,
ha benne a kötőanyag maga a szeretet.

2010. július 20.

Szerelem, amit érzek



Szerelem, amit érzek


Szerelem, amit szívemben érzek
Szeretlek, nagyon szeretlek Téged
Vonz a végtelen, távol ragyog a fény
Egy szempár ontja sugarát felém
Te vezetsz, Tebenned életem
Boldog vagyok, hogy Te létezel
Szerelem, mikor lelkemben érzem
Szerelmünk a csillagokig ér fel
Te vagy a Kincsem, a szemem fénye
Az életem, s minden napom reménye

Az ösztön és az ész



Az ösztön és az ész

Tudod arra gondoltam,
talán ellenfelei egymásnak
az ösztön és az ész,
kompromisszumot kötni nem tudnak,
a kettő együtt nehezen fér,
hadban állnak egymással,
büszke, és elégedett az ember,
csak épp hogy nem boldog,
ha végül győzedelmeskedik az ész,
mindez önmaga ellen történik,
a legyőzött fél ő lesz,
a legyőzött, a visszafogott,
a természetes világtól eltávolodott,
idegen hazájában, a nagyvilágban,
de jó, hogy van,
általa,
mert megfogalmazza,
mert az ember tud róla,
lesz szép a szép,
lesz valódi a „van”,
mégis, sokszor olyan,
mint a nem lebomló műanyag,
több kárt csinál, mint hasznot,
hogy a természetes anyagot, az ösztönt
kegyetlenül visszaszorítja,
ha hatalmasodik az ész uralma,
nem gügyög az anya,
de dajkál előrelátón okos szóval,
pedig a gügyögés, ha engedik,
mint a forrás feltör
anyából és gyermekből,
szinte bugyborékol,
azt nem kell, nem lehet tanulni,
ahogyan a természet adja, úgy a jó,
de az ész mindig közbeszól,
megmondja,
hogyan kell jól csinálni,
hogy a dolgokat meg kell csinálni,
ideje van mindennek,
hogy mikor, ő mondja meg,
mikor van helye az ölelésnek,
a szeretet kifejezésének,
szüksége van rá az embernek,
de talán csak mellette,
és nem a sokszor túláradó,
de természetes ösztöne helyett,
nélküle művi csak az élet,
ha nem lenne,
az ember nagy bajban kerülne,
mert önmagában az észnek
olyan a terméke,
ha egyszer eláraszt mindent,
nagyon nehezen bomlik le.

2010. július 19.

2016. augusztus 17., szerda

Mély sötétség ...



Mély sötétség …

Nagyon mély a sötétség körülöttem.
Lehunyt szemmel fekszem, szempilláim mögött kutatok.
Némán sziporkáznak a csillagok, majd a Hold ezüstösen gurul az égboltra.
Kezem kinyújtom, érinteném az éjszaka csillagait, de nem érem el.
Szívem ritmusosan ver – dobog, - lüktet mint a köröttem lévő némaság.
Lebegek a végtelenben, míg az álom lassan átölel, elringat.
Halványuló fények kísérnek.
A fájdalmakat elsimítja az idő. Dallamok kísérnek a végtelenbe csendesedve.
Elsuhannak a pillanatok az örök időkben, a lelkek birodalmába.

A világba beleszeretve ...



A világba beleszeretve ...

Tudod arra gondoltam,
mikor megszületik az ember,
beleszeret a világba első látásra,
azután lassan,
fokról fokra öregszik meg,
valódi vén, kortól független
akkor lesz,
mikor már az egészből
végleg kiábrándul,
mikor többé nem hisz az igazság,
a szeretet, és a jóság erejében,
amikor elszáll belőle
az utolsó remény,
akkor végleg kiüresedik,
olyankor megérett a halálra,
de míg még itt vegetál,
elgondolkodhat rajta,
a világ lett teremtve rossznak,
vagy ő rontott el végleg valamit,
talán, ha jól figyelt, azt is tudja,
hogy az igazság,
ami nélkül a föld forog tovább,
nem is annyira fontos,
hogy érte méltó legyen meghalni,
hogy azt a szeretetet
nem érdemes siratni,
ami a világon nem jobbít,
hogy ami könnyen megszerezhető,
el is megy könnyen,
hogy az igazi kincs
pénzben nem mérhető,
de mind minden kincsből,
csak keveseknek jut ebből is.

2010. július 13.